Jelenlegi világunk egyik legsúlyosabb torzulása a túlzott énközpontúság. Az egó, a személyiség tündöklésének korát éljük. Szinte minden ekörül forog. Önéletrajz, önmegvalósítás, önérvényesítés, önismeret… Az én pénzem, az én munkám, az én lakásom, az én életem, az én autóm, az én gyerekem, az én ötletem, az én időm, az én tervem… Szavak, szófordulatok, amelyek korunk jellemzői. Ha megnézzük a reklámokat a tévében, a moziban vagy csak a kedvenc hírportálunk oldalsávjában, nincs is más megszólítottja ezeknek a kereskedelmi hirdetéseknek, csak a magát mindenekfelett jól érezni vágyó személyiségünk.
Ugyanakkor fontos, hogy a baj nem az énközpontúsággal van. A hangsúly a túlzáson van. Azon, hogy annyira a saját létünk, életünk körüli kérdések töltik a tudatunkat, annyira ezek mentén határozzuk meg a céljainkat, annyira ezek adják a medrét a mindennapi cselekedeteinknek, hogy közben elvész valami, valami, aminek szintén súllyal kéne jelen lenni a gondolatvilágunkban. Csak épp a túlzott magunk körül forgás elveszi a teret előle.
Évszázadokkal ezelőtt másképp álltak a dolgok. A középkori Európa a kereszténység eszméjét igyekezett kiteljesíteni, minden meghatározó gondolat az isteni terv, a Biblia, a mennyek országa környékéről fakadt. Az elsődleges a megfoghatatlan égi világ volt, s ennek nevében az egyház tagjai, mint a közösség felkent szószólói, sokszor sanyargatták, nyomták el az egyes embereket, a másként gondolkodókat, az „egyéneket”. A mából nézve megdöbbentő és érthetetlen, hogy a szeretet vallása nevében, hogyan lehetett annyi kínzás, máglyahalál, boszorkányüldözés. De a korabeliek nem az egyén szenvedése, vagy boldogulása felől nézték a dolgokat, hanem az égi világ földi mását igyekeztek megteremteni. S mivel az egyén nem számított többet a szemükben mint egy fűszál a réten, ezért ha rossznak, károsnak, ártószándékúnak vélték, úgy cselekedtek mint a gazzal, igyekeztek tövestül kihúzni, az írmagjával együtt megszabadulni tőle. Nem az számított ki vagy, csak az mit szolgálsz. A nagy egész, a világmindenség volt a fontos, s benne az egyének csak porszemek, „semmik” voltak.
Az idők azonban teltek-múltak, és a középkori gondolat helyét a reneszánsz új emberképe vette át. A „Carpe diem! – Élj a mának!” lett az új jelszó. A régi ideák bomlása, az átalakulás lassú volt, több évszázadig tartott, de napjainkban alighanem révbe ért. Ma az egyén áll dolgok középpontjában és szinte semmi más nem látszik már mellette.
Fontos megjegyezni, hogy az énközpontúság iránya, a személyiség kibomlása nagyon jótékony dolgokat hozott a világ számára. Kiszabadultunk a felsőbbrendű gondolatok elnyomása alól. Mindenkinek lehet véleménye, bárkiből lehet bármi, szabad álmodni, és szabad tenni az álmainkért. Nemcsak azok vagyunk aminek szántak minket, nem csak annyi van bennünk, amit a külvilág elsőre meglátott belőlünk. Változhatunk, fejlődhetünk.
Ám, ahogy az inga ki szokott lengeni, itt is megjelentek a túlzások. Mert mára ott tartunk, mintha semmi másról nem szólna az életünk, minthogy megértsük önmagunkat, feltárjuk a belső világunkat, megvalósítsuk az álmainkat, megéljük a vágyainkat. Ezért hajlandóak vagyunk sokat dolgozni, tanulni, áldozatot hozni. De mindezt elsősorban önmagunkért, esetleg a szűkebb környezetünkért tesszük. Vagy a jó érzésért, hogy jók vagyunk. Elveszett valahol útközben a nagyobb kép, a tágabb összefüggések világa. Olyanok vagyunk mint a színész a színpadon, aki csak a saját szerepét tudja, de elfelejtette, hogy miről szól a darab.
A kérdésfeltevéseink elárulják a gondolkodásunk alapvető kereteit. Sokszor zakatolnak bennünk olyan kérdések: mi lesz velem? hogy csináljam, hogy jól csináljam? hogyan legyek sikeres? hogyan legyen sok pénzem? hogyan érjem el a célomat? … A kérdések iránya többnyire az énünk, önmagunk felé mutat. Pedig más kérdéseket is föl lehet tenni. Olyanokat amik kapcsolatban állnak velünk, de már nem mi vagyunk benne a legfontosabbak. Mi dolgunk a világon? Mivel tudom szolgálni a közösségemet? Mire van szüksége az emberiségnek? Hogyan tudok a köz javára lenni? Talán fennköltnek, túlzottan patetikusnak hangzanak ezek a kérdések. De attól még jogosak, és nehezen találjuk rá a válaszokat. Ebből is látszik, hogy az énünk, a személyiségünk kérdésköre túlzott teret foglal el a gondolkodásunkban és nehezen ad teret másnak.
Persze ez a kettébontás némileg túlzó, szándékosan csoportosítottam így a kérdéseket. Nem azt akarom állítani, hogy az egyik csoportban vannak a jó kérdések, a másikban pedig a rosszak. A mondanivalóm lényege az egyensúly. Az, hogy mind a két nézőpontnak teret kell kapnia, mind a kettő igazságának érvényre kell jutnia. Magamat is érdemes kiteljesíteni, kibontakoztatni, de azt is érdemes szem előtt tartani, hogy mindezzel, hogyan tudok mások, a nagyobb egész javára lenni.
Ugyanakkor azt is igaznak gondolom, hogy a kiegyenlítéshez, jelen állapotunkban, a túlzottan énközpontú világunkban, a második csoportba tartozó kérdések segítenek minket. Például „a szolgálat, amire hivatva vagyok” egy olyan jó kérdésfelvetés, amin érdemes rendszeresen elmerengeni. És ezt lehet egyedül is, lehet másokkal együtt is. Akár egy asztal körül ülve, egy rendszeresen ülésező néhány fős társasággal is.
Lehet és érdemes önmagunkon túlmutató kérdésekről gondolkodni, eszmét cserélni.
