Van mozgástér ← Ezüst Sirály

Van mozgástér

Évek óta töprengek azon, hogy a közéletünk miért olyan szenvedélyesen veszekedős, sokszor rombolóan indulatos, máskor pedig ijesztően nemtörődöm, érthetetlenül közömbös. Egyáltalán miért ennyire az érzelmi oldala hangsúlyos a közös ügyeinkkel kapcsolatos megnyilvánulásoknak? Mi nehezíti, gátolja az ésszerűbb eszmecseréket, az előremutató vitákat? És persze azon is rengeteget gondolkodtam, hogy miként lehetne ezen a téren előrelépni. Erős meggyőződésként …read more

Évek óta töprengek azon, hogy a közéletünk miért olyan szenvedélyesen veszekedős, sokszor rombolóan indulatos, máskor pedig ijesztően nemtörődöm, érthetetlenül közömbös. Egyáltalán miért ennyire az érzelmi oldala hangsúlyos a közös ügyeinkkel kapcsolatos megnyilvánulásoknak? Mi nehezíti, gátolja az ésszerűbb eszmecseréket, az előremutató vitákat? És persze azon is rengeteget gondolkodtam, hogy miként lehetne ezen a téren előrelépni.

Erős meggyőződésként él bennem, hogy minden körülmények között van lehetőségünk arra, hogy javítsunk a közösségünk helyzetén. Mindig akad olyan tennivaló, amit szükséges is elvégezni, és aminek a kivitelezésére a feltételek is adottak. Röviden: van tere a jószándékú közéleti tevékenységeknek.

Az alábbi okfejtésben a közösségi érzelmek egy olyan vonását vizsgálom meg, ami véleményem szerint döntő módon hátráltatja a közös ügyeink békésebb és előremutatóbb kezelését. A gondolatmenet végén pedig egy rövid ismertető található néhány, a helyzet megoldását segítő javaslatról, „csapásirányról”.

* * *

Napjaink közéletének egyik legfőbb jellemzője, hogy túl sok indulat, túl sok feszültség hatja át. Túl sok a rosszízű, öncélú, terméketlen vita. Néha úgy tűnik, mintha valami átok ülne rajtunk és ezért nem tudunk kitörni ezekből a sehova se vezető torzsalkodásokból.

Sokakban ugyan jelen van a békevágy, a meddő viták helyett az építésnek, az alkotásnak, a közjó nemes értelemben való szolgálatának a szándéka. Mégis, ahol megjelenik a közügyek kérdése, az ország sorsa, a pártpolitika, ott jellemzően ezek a jószándékok háttérbe szorulnak. Bármilyen közös ügyben képesek vagyunk a hatalomért vívott harc eszközét látni. Erős hajlamunk van arra, hogy az ügyeket a „pártos” küzdelmek részeként értelmezzük, és ennek megfelelően álljunk melléjük, vagy forduljunk ellenük. Ezekben a helyzekben könnyen elszabadulnak az indulatok, nem ritkán, régi barátságok megszakadásáig is eljutnak ezek a vitatkozások.

Nehezünkre esik ezeket a vitákat meghaladni, nehezen tudunk fölé emelkedni a nagypolitikai nézőpontjainknak. Pontosabban föléjük tudunk emelkedni, de csak az elhallgatás, a tabusítás árán. Sokszor hallottam arról, hogy egy baráti társaságon belül megegyeztek, nem beszélnek pártokról, politikai vezetőkről, de nem beszélnek társadalmi kérdésekről, országos, sőt gyakran még helyi ügyekről sem. Jobb a békesség, fölösleges állandóan ugyanazokat a köröket futni, úgysem tudjuk meggyőzni egymást az igazunkról.

Vagyis csak ily módon tudjuk kezelni a helyzetet: megkerüljük, nem beszélünk, nem kérdezünk róla, mert attól félünk – többnyire joggal – , hogy az első apró, óvatlan lépésünk is óhatatlanul a végső összecsapás irányába löki az egész beszélgetést. Kiszabadul a viszálykodás szelleme a palackból és addig tombol amíg csak kedve tartja.

Miért van ez így? Lehet-e ezen változtatni? És ha lehet, hogyan?

Jó szándék – rossz szokás

A fent leírt jelenséget érdemes két részre bontani. Egyrészt arra a szenvedélyre, buzgalomra, ami a közéleti kérdésekkel való foglalkozásra ösztökél, másrészt arra a formára, mederre, amiben ezek a szándékok testet öltenek.

Kezdjük az elsővel. Az a tény, hogy a közéleti vitáinkban sok a szenvedély, erős érzelmi hajtóerők vannak jelen, azt jelzi, hogy a közösségünkben igen elmélyült a köz ügyeivel való foglalkozás vágya. És ez egy jó dolog. Jó dolog, mert a közösség ügyeinek jót tesz, ha sok figyelem, munkálkodás, szellemi, lelki és gyakorlati erőfeszítés segíti a kibontakozásukat. Érdemes ezt az alapvonást, ezt a mélyről fakadó hajtóerőt megbecsülni, érdemes tudatosítani magunkban. Jó hogy van, hiányozna, ha nem lenne.

A második állítás arról szól, hogy pusztán a kiinduló szándékból még nem következik az, hogy biztosan jó eredményre is vezet. Azok a szokások, amelyek mentén a közéletről szóló vitákat, eszmecseréket lefolytatjuk, jellemzően nem segítik, sőt sokszor kifejezetten megnehezítik a valódi érveléseket, az egymás meghallgatásán és megértésén alapuló eszmecseréket. A rossz mederben lefolytatott viták pedig, bármilyen szándékot képesek terméketlenné változtatni. Ahogy egy autó motorja is adhat le óriási teljesítményt, és mégis a rossz áttétel, az ellentétes irányba kapcsoló váltó ezt a teljesítményt, részben vagy egészben elpazarolhatja, elpocsékolhatja. És alighanem itt van a kutya elásva: a közélettel kapcsolatos megszokott, berögzött gyakorlati módszereink azok, amelyek elavultak, eltorzultak és elsősorban ezek okozzák a fent leírt áldatlan állapotokat.

Tömören: a szándékaink jók, a szokásaink rosszak. Ezért az előbbit megőrizni, megbecsülni, az utóbbit megváltoztatni, átalakítani érdemes.

A múlt árnyai

Ahhoz, hogy a rossz szokásaink eredetét megértsük, érdemes fölidéznünk az elmúlt évszázadok magyar történelmét. Az 1526-os mohácsi csata óta az ország, a nemzet sorsa a szakadatlan küzdelemről, az elvesztett területek, függetlenség, önállóság visszaszerzéséről, a meglévők megtartásáról, a jobb, nyugodalmasabb jövőben való reménykedésről szólt. Voltak ugyan átmeneti békésebb időszakok is, de a magyar közgondolkodás alapvonása az élet-halálharc, a túlélés, a rég elveszett nagyság visszaszerzése körül forgott. És egy ilyen hosszú időszak, közel félezer év alatt a közösségünk működési módjai ennek a küzdelemnek megfelelően alakultak, rögzültek, ezeknek megfelelő szokások nyertek teret a társadalomban.

Az efféle harci állapotban az érzelmi hozzáállások kétféle véglet körül csoportosulnak: az egyik esetben a győzelem reményében teljes erőbedobással kell küzdeni a végsőkig, a másik esetben pedig, túlerő ellenében – belátva a harc hiábavalóságát – teljesen vissza kell vonulni, túlélésre kell berendezkedni. A két állapot közös jellemzője a végletesség és az ahhoz való ragaszkodás. Hiszen ha egyszer belekezdünk a harcba, akkor azt a végsőkig kell vívnunk, ha pedig a túlélésre törekszünk, akkor tartósan le kell mondanunk az önérvényesítés mégoly apró-cseprő formáiról is.

E kétféle viselkedésmód megnyilvánulásai legélesebben talán az 1848/49-es forradalom és szabadságharc kapcsán mutatkoznak meg. Az egyik oldalt Petőfi Sándor képviseli, aki a Nemzeti Dalban ki is mondja: „Itt az idő, most vagy soha!”; vagy néhány sorral lejjebb: „Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer”. Vagyis harcoljunk, itt és most minden erőnkkel, életre-halálra. Petőfi maga is ennek a szellemében él, majd hal meg a szabadságharc utolsó napjaiban. A végsőkig vitt küzdelem bukása után pedig a másik alapállás, a túlélésre való berendezkedés ideje jön el. Deák Ferenc az 1850-es években visszavonultan él Pesten, nem vesz részt a bécsi udvar elleni szervezkedésekben, de állami tisztséget sem vállal – pedig mindkét irányból több megkeresés is érkezik hozzá. A passzív rezisztenciát, azaz a közügyektől való távolmaradás programját, a forradalmi kormány egykori minisztere valósítja meg.

De Petőfi és Deák tettei nem egyediek, hiszen hasonló játszódott le a Rákóczi-szabadságharc, vagy az 1956-os forradalom kapcsán is. (Élesebb szemű szemlélő pedig még tovább sorolhatná az ilyenfajta kettőségeket az elmúlt évszázadainkból.) Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy az egyik vagy másik hozzáállás képviselete az adott helyzetben helyénvaló, előremutató, máig hatóan példaértékű volt. Küzdeni, ha megvan a siker reménye, vagy kivárni, amíg eljő a megfelelő alkalom – mindkét út jó szolgálata lehet a közösség ügyének.

Háború vagy béke?

Ami viszont jó a hadiállapotban, nem biztos, hogy eredményesen alkalmazható békeidőben. A mai helyzetünk alapvetően különbözik az elmúlt évszázadok viszonyaitól. És ebből fakad a meglévő szokások helyénvalóságának a kérdése is.

Jó-e, hogy békésebb, szabadabb, demokratikusabb viszonyok között is egyrészt az élet-halálharc, másrészt a túlélésre törekvés alapállásaival közelítünk a közéleti kérdésekhez? A válasz persze adja magát: nem, nem jó. A közösségünk múltbeli megrázkódtatásaink utóhatását, az érzelmi földolgozás el nem végzettségének a jelét fedezhetjük föl azokban a túlzásokban, amikor napjaink belső vitáit az oszmán-török lovasok, az osztrák szuronyok, vagy a szovjet lánctalpasok megjelenéséhez, a fasiszta vagy a kommunista terror jelentőségéhez mérjük.

Ennek a végletességre való hajlamnak a fölismerésben rejlik a helyzet megváltoztatásának a kulcsa. Ha változtatni akarunk, akkor azt érdemes tudatosítanunk, hogy ezek a múltbeli érzelmi állapotok a közösségünkön belül tartósan rögzültek, és ezek levetkőzéséhez erőfeszítésre van szükségünk. Tudatosan kell törekednünk arra, hogy a harci állapotokból örökölt közéleti szokásainktól elbúcsúzzunk, a vitatkozások során használt csatabárdokat elássuk, a túl keményre fejlesztett páncéljainkat lecsatoljuk magunkról. És mindezekkel párhuzamosan új, a békésebb viszonyoknak megfelelő, a belső viták erejét, hőfokát jól hasznosító vitakultúrát, érzelmi hozzáállást, működési módot fejlesszünk ki és emeljünk be a szokásaink közé. Ily módon tudnak a terméketlen és romboló közéleti veszekedéseink, építő és alkotó eszmecserékké változni.

Egyéni utak

A következő kérdés, hogy mit tehetünk azért, hogy ezek a változások végbemenjenek?

Egyéni szempontból megpróbálhatjuk azonosítani magunkat a fentebb leírt érzelmi működési módok terében. Föltehetjük magunknak a kérdést, hogy miként hatnak ránk a közösségi szokásaink. Hogyan nyilvánulnak meg rajtunk keresztül, amikor a közügyekkel kerülünk kapcsolatba?

Lehetséges, hogy a túlzók táborába tartozunk, és minden egyes közéleti kérdésben képesek vagyunk késhegyre menő vitát folytatni, újra és újra sarokba szorítani a beszélgetőtársunkat („ellenfelünket”), nem tudunk engedni az igazunkból, és ha valahogy mégis alulmaradnánk, akkor se ismerjük el a másik igazát (a „vereségünket”), inkább megszakítjuk a beszélgetést és kivonulunk a vitából?

Vagy inkább a távolságtartók körét erősítjük? Egyáltalán nem foglalkozunk a közügyekkel, vagy ha mégis, azt szigorúan zárt körben, vagy csak saját magunkban és legfeljebb a szavazófülke magányában tesszük? Semmilyen vitába, eszmecserébe, beszélgetésbe nem folyunk bele, aminek akárcsak a legtávolabbi pontján is fölsejlik a közélet vagy a politika kérdésköre? Hiszen úgyis hiába, semmire sem megyünk vele, fölösleges időpocsékolás az egész – látjuk mekkora őrültségekre hajlamosak azok, akik belemennek ezekbe a torzsalkodásokba…

A két szélső állapot között persze sokféle átmenet elképzelhető, meglehet, hogy hol az egyik, hol a másik végletbe esünk bele. Nem az a baj, ha időnként valamelyik állapot eluralkodik rajtunk. Hanem az, ha ezek tartóssá, betokosodottá, kizárólagossá válnak. Arra van szükségünk, hogy képesek legyünk a köztesebb, kevésbé végletes módokon is részt venni a közügyek gyakorlásában.

Apró lépések

Mindkét irányból tehetünk lépéseket a közép felé, megőrizve az szélsőségekben rejlő alapvető erényeket. A szenvedélyes túlzók számára érdemes az önmérséklet nemes útjára lépni, de csak úgy, hogy a belső tűz javát megtartják. A közömbösségre hajlóknak érdemes apró lépésekkel haladni a „jó ügyek” irányába, megőrizve a józan mértéktartásra való képességüket.

A gyakorlatiasság sokat segíthet a túlzottan heves, vagy túlzottan fagyos érzelmi állapotok oldásában. Ezért érdemes a figyelmünket kiegyenlíteni a végső, nagy ügyek (az ország sorsa, a nemzet jövője, a társadalom fölemelése) és a kisebb léptékű, hétköznapibb, beláthatóbb méretű és futamidejű ügyek között. A kézelfoghatóbb jellegük, a kisebb kockázat és a gyorsabb visszajelzés miatt, ezek az ügyek sokkal inkább alkalmasak újfajta működési módok kikísérletezésére, bejáratására, szokásokká változtatására.

Általánosságban lehet a föntebb leírt érzelmi működésmód mélyebb megértésén, kibontásán, továbbgondolásán gondolkodni. Szükség esetén vitába is lehet szállni vele: jobb válaszokat keresni, jobb megközelítési módokat ajánlani, jobb kérdéseket föltenni.

Ha arra a meggyőződésre jutottunk, hogy valóban változtatásra van szükség, akkor azt is érdemes tudatosítani magunkban, hogy egyáltalán nem biztos, hogy mindez könnyen és gyorsan fog végbemenni. Évszázadok alatt kialakult közösségi beidegződéseket aligha lehet néhány hónap, vagy egy-két év alatt teljes mértékben átalakítani. Ezért érdemes türelemmel hozzáállni a kérdéshez, egyfajta tanulási folyamatként fölfogni ennek az átalakulásnak a folyamatát.

A közéleti dolgainkkal foglalkozni nemes és hasznos dolog. Ugyanakkor érdemes a bennünk lakozó közéleti szenvedélyt a józanabb, kiegyensúlyozottságra törekvő gondolatainkkal „megzabolázni”, míg a bennünk lakó közömbösséget, a jószándékunk érzelmi hőjével fölolvasztani. Tennivaló pedig van bőven.

* * *

Ebben az okfejtésben a közéleti dolgaink érzelmi oldalát, annak egy igen meghatározónak tűnő vonulatát jártam körbe. Természtesen nem ez az egyetlen oka a hazai közéletünk terheltségének, így nem is csak ennek a terében szükséges változtatásokon munkákodni. A további lehetőségek, ötletek, javaslatok sora igen hosszú, annyira, hogy nem is igen férnek ide. Ugyanakkor maga ez a honlap – az Ezüst Sirály – azért jött létre, hogy az ezekről szóló gondolatoknak teret adjon, ebben az irányban utakat, módokat, ügyeket kutasson föl, állítson előtérbe. (Az első cikkekről a Napló rovatban olvasható egy rövid áttekintés is.)

Meggyőződésem, hogy lehet és érdemes a közügyekkel egyszerre szenvedéllyel és józan ésszel foglalkozni, lehet és érdemes építő és alkotó módon a közélet részesének lenni.

Van mozgástér!