A szerző, Mikszáth Kálmán maga is országgyűlési képviselő, miközben e sorokat papírra veti. A történet ugyan kitalált, de a benne rejlő indítékok és mozgatórugók alighanem valósak.
1897-ben járunk, Magyarországon. Országgyűlési képviselőválasztást tartanak Körtvélyesen. A kormánypárti jelölt, Katánghy Menyhért az utolsó napokban érkezik meg a választókerületébe. Helyi pártfogója a megye vezetője, a főispán. Az ellenjelölt Kovinyi János, akit a helyi báró, bizonyos Blandi János támogat. A körzetben sok iparos lakik, az ő hangulatukon múlik a „mandátum”.
A győzelmet hozó beszéd története következik az alábbiakban.
Katánghy megjött … délelőtt és nagy néptömeg fogadta szívélyesen – ámbár a csizmadiákat és pékeket a maga részére hódította Kovinyi. […] A csizmadiák és a pékek egész éjjel ittak a Blandi-kastélyban, és a fogadtatásnál egypár abcug is hangzott, ami megijesztette a főispánt, aki szintén kiment a jelölt elé.
– Megvannak-e a zászlók? – kérdé, amint Katánghyt a kocsijára ültette.
– Természetesen.
– Hát az egyebek?
– Az egyebek is – felelte Katánghy vígan.
– No, az derék, mert a csizmadiák és a pékek elpártoltak az éjjel.
– Majd visszapártolnak.
– Nem jó nagyon vérmesnek lenni.Nyomban meg kellett tartani a programbeszédet, úgy volt határozva; s mondhatom, nagyon aggodalmasan indult. Blandiék jobban dolgoztak az iparosok közt, mint hinni lehetett volna. Katánghy szólni kezdett a múlt országgyűlés tevékenységéről, nagy zaj és félbeszakítások – úgyhogy teljesen elvesztek a szavai. Gondolta magában: talán a kvóta érdekli őket, és áttért a kvótára. Még nagyobb zaj. Közbeszólások egész förgetege szabadult föl.
– Halljuk! Halljuk! Nem tartozom hallgatni. Mi az? Csitt, te kopasz! Kikérem magamnak! Nekem hiába beszél. Menjen ki! Abcug! Nem tud ez semmit. Takarodjék ki, ha nem akar hallgatni! Urak, csönd! Parancsoljon az öregapjának! Gyerünk haza, komám! Tanuljanak tisztességet! Mit szól ehhez az új úrhoz? Puttonyba vele, nem Pozsonyba!
Így hangzott zagyván összevissza, látszott, hogy vegyesen vannak hívek és ellenfelek. Katánghy maga is megijedt s megint átugrott új témára; Körtvélyes érdekeiről kezdett beszélni.
– Svindli! Ugyan, ugyan! Bolondság! Legyen magukban tisztesség! Üres ígéretek! Hát illik ez?…
A jóérzelműek sziszegtek a zavarókra, de hasztalan, minden vonalon megindul a diskurzus, még a párthívek között is, az a bizonytalan, kivehetetlen zümmögés, morgás ez, amit úgy hívnak műnyelven: »Morog a tenger«, s ha a tenger morog, lőttek a mandátumnak.
Katánghy végkétségbeesésében az esze utolsó fiókjához nyúl. Ott még van egy téma. Az a bizonyos, az a csalhatatlan. S elhagyva a helyi érdekeket, valahol a mondat közepén, – mennydörgő hangon csap át új mezőre.
– Mikor én a száműzetés keserű kenyerét ettem…
Erre csönd lesz. Mindenki ránéz és bámul. Nagyon fiatal ez arra!
– Igenis, uraim, én a száműzetésben születtem. (Jó, hogy nincs itt most az országgyűlési almanach az életrajzokkal.) Édesatyámat, a vitéz honvédet, kiűzte a zsarnok, idegen világokban bujdosott…
– Szegény öreg – jegyzé meg Szlamovics, a legvadabb csizmadia, és most ő is figyelni kezdett.
– Ott jöttem a világra s ott nőttem föl, mint gyermek, idegenek közt, nem szaladgálván hazám rétjein, virágot szedve és pillangókat kergetve, mint a többi gyermekek. Egyszer, midőn már nyolc éves voltam, eljött a házunkhoz Párizsba egy rokonunk, egy nénénk, Kossuth Lajos dicső hazánkfiának egy rokona. »A néni Magyarországból jön – mondá anyánk –, csókoljatok neki kezet, gyerekek (mert testvéreim is voltak).« Mi kezet csókoltunk, mire a néni kinyitott bajtliját, hogy abból valami cukorkát keressen. Hát ebből a bajtliból kigurult egy fél kifli, száraz, kemény, mint a kő, de az otthoni földben termett búzából való. Egy fél kifli, egy magyar kifli. A néni nem talált cukrot; sopánkodott, istenem, mit adjak nektek, gyerekek? Hát adja nekünk a kiflit! És hiszik-e, uraim, hogy soha még én olyan jót, édeset nem ettem, mint ez a kemény kifli volt…
Katánghy szétnézett a figyelő gyülekezeten. Az összes körtvélyesi pékek könnyeztek.
– Másnap reggel – folytatá Katánghy –, midőn fölkeltünk, mert csak egy szobánk volt a száműzetésben, láttuk, hogy szegény jó nénink még alszik az út fáradalmai után, cipői ellenben ott állanak az ágya mellett. Odarohantunk, mi gyermekek, e drága cipőkhöz, fölkaptuk és lecsókoltuk talpaikról a haza szent porát…
…Katánghy újra szétnézett. A csizmadiák sírtak mindnyájan, mint a záporeső.
*
Most már uralkodott a kedélyeken. A játszma meg volt nyerve. Egy merész fordulattal átsiklott a kvótára és minden egyébre. Hallgatták már rokonszenvvel, lelkesedéssel, megéljenezték közbe-közbe, és egyhangúlag megválasztották harmadnapra.
Forrás
Mikszáth Kálmán: Egy választás Magyarországon vagy A körtvélyesi csíny. Bp. 1899, Légrády. 143 p. (OSZK katalóguscédula) (Később Két választás Magyarországon cím alatt jelent meg.) A teljes szöveg elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban, az idézett rész az Epilógus fejezetből való.
Mikszáth Kálmán 1847-ben született Nógrád vármegyében. Apja kocsmát és mészárszéket vezetett, a család módosnak számított. Kálmánt iskolába járatták, a jogi egyetetemen is elvégzett néhány évet. Kezdetben hivatali karrierrel próbálkozott Balassagyarmaton, ennek kudarca után Pesten élt. Néhány évig Szegeden volt újságíró, majd újra a fővárosba költözött, s itt vált elismert íróvá. Sikerei csúcsán hivatásos politikusnak állt, 1887-től élete végéig országgyűlési képviselő. Bár kétszer nősült, de mindkétszer ugyanazt a nőt vette el – a válás arra az időszakra esett, amikor létbizonytalanságban éltek, s Mikszáth nem akarta magához láncolni a feleségét. 1910-ben hunyt el. Emlékét őrzi szülőfaluja neve, amelyet még az író életében Mikszáthfalvának nevezetek el.
(A hivatkozások 2018 márciusában elérhetőek voltak.)
