Polgárrá válás ← Ezüst Sirály

Polgárrá válás

Sokszor érezzük tehetetlennek, cselekvőképtelennek magunkat a közélet, a politika világában. Van aki szorong, van aki dühös, van aki régóta közömbös. Mindennek az egyik fő forrása a személyes mozgásterünk téves azonosítása. Úgy állunk a dolgokhoz, mintha csak nézők lennénk egy színházban, és arra ami a színpadon zajlik, nem lenne közvetlen ráhatásunk. Kiabálhatunk vagy tapsolhatunk, áhítattal figyelhetünk …read more

Sokszor érezzük tehetetlennek, cselekvőképtelennek magunkat a közélet, a politika világában. Van aki szorong, van aki dühös, van aki régóta közömbös. Mindennek az egyik fő forrása a személyes mozgásterünk téves azonosítása. Úgy állunk a dolgokhoz, mintha csak nézők lennénk egy színházban, és arra ami a színpadon zajlik, nem lenne közvetlen ráhatásunk. Kiabálhatunk vagy tapsolhatunk, áhítattal figyelhetünk vagy aludhatunk, de a színpadon zajló eseményeket érdemben nem befolyásolhatjuk. Legfeljebb a szünetben, vagy úton hazafelé, mondhatjuk a magunkét.

Ez a hozzáállás egy rossz szokás. Olyan mint egy függőség, például a dohányzás, vagy a túlsúlyhoz vezető folyamatos evés. Hiába tudjuk, hogy nem vezet jóra, hiába tudjuk, hogy mit kéne tenni – egészen más dolog azt véghez is vinni. Valahogy így van ez a közéleti-politikai szokásainkkal is. Sejtjük, gondoljuk, talán tudjuk is, hogy valamit máshogy kéne csinálnunk, mégis az elindulás, a tényleges változtatás nehezünkre esik.

Van ennek egy lélektani oka: könnyebb a mások dolgával foglalkozni, mint a sajátunkkal. Könnyebb arról beszélgetni, hogy a politikusoknak, vagy a más irányokba szavazóknak, mit kéne máshogy látniuk, mit kéne máshogy tenniük. Könnyebb a tőlünk távol eső dolgokról beszélgetünk hosszasan és mélyen – menet közben persze tudva, hogy a témára aligha lesz hatása a mondanivalónknak. Mindez azonban igen korlátozott cselekvési teret biztosít a számunkra. Ez a könnyebb út ára.

A tőlünk távol meghozott döntések ettől még fontosak, és lehetnek üdvözítőek vagy dühítőek. Egyáltalán nem árt, ha tudunk róluk, és egyáltalán nem baj, ha egy beszélgetés során szóba hozzuk őket. Csak akkor van baj, ha ez pótlék: a valódi közéleti cselekvés hiányát elfedő pótcselekvés.

A nehezebb út a saját lehetőségeink fölmérése. Mi az amit mi magunk megtehetünk, elvégezhetünk? Mi az ami közelebb van hozzánk, mi az ami a mi hatókörünkön belül található? Hol vannak azok a lehetőségek, amiket csak ezért nem látunk, mert teljesen elvakított a nagypolitika, vagy éppen már annyira közömbössé váltunk, hogy erőfeszítést sem teszünk, hogy észrevegyük őket? Az ördög persze sokszor a részletekben rejlik. Mit? Hogyan? Kivel? Mikor? De a kezdet kezdetén még nem ezek a kérdések a fontosak. Az elhatározás a kulcsa mindennek. Kimerjük-e mondani magunknak: változtatni akarunk, változni akarunk? Nézőből szereplővé akarunk válni, kívülállóból öntudatos és cselekvő polgárrá akarunk lenni!

Az út, amelyre egy ilyen döntéssel ráléphetünk, egyáltalán nem könnyű. Nehéz, kihívásokkal teli és kudarcokkal is járhat. Olyan mint egy hosszabb zarándoklat. Ahhoz, hogy végigjárhassuk, ki kell mozdulnunk a megszokott biztonsági zónáinkból. De egyáltalán nem járhatatlan és nem is különösebben veszélyes. Inkább szokatlan, esetenként kényelmetlen. De ezen az úton haladva mindvégig ott lebeghet előttünk a lehetőség, tehetünk valamit a közjóért, tehetünk valamit a minket körbevevő nagyobb közösségért. És mindezek során fokról-fokra oldódhat bennünk a tehetetlenség, a cselekvőképtelenség érzése.

És ami kis lépés egy polgárnak, az sokak által nagy ugrást jelenthet az egész közösségnek.