Bennünk élő XX. század – a fölkavaró évek, 1914-20 ← Ezüst Sirály

Előadás - 3. rész Bennünk élő XX. század – a fölkavaró évek, 1914-20

Bennünk élő XX. század címmel indult útjára egy beszélgetéssorozat 2018 nyarán. Az eseményre a KÖZépPONT-ban került sor, és azóta is itt kap helyet, minden hónap utolsó péntekjén. Minden egyes beszélgetés egy rövid bevezető előadással kezdődik. Az alábbiakban a  harmadik rész következik, amely a 1914 és 1920 közötti „fölkavaró évekről” szól. Jó estét kívánok! Ez egy …read more

Bennünk élő XX. század címmel indult útjára egy beszélgetéssorozat 2018 nyarán. Az eseményre a KÖZépPONT-ban került sor, és azóta is itt kap helyet, minden hónap utolsó péntekjén. Minden egyes beszélgetés egy rövid bevezető előadással kezdődik. Az alábbiakban a  harmadik rész következik, amely a 1914 és 1920 közötti „fölkavaró évekről” szól.


Jó estét kívánok! Ez egy beszélgető-est a XX. századról.

Ez a mai este a harmadik ilyen már. A harmadik alkalom, amikor a XX. század Bennünk élő részéről beszélgetünk egymással. A XX. századnak arról a részéről, ami nem a tankönyvekben, vagy a történelemkönyvekben olvasható, hanem arról, amit itt, a mai estén az idelátogatók egyike, vagy másika elmesél. Amit valaki, vagy valakik átéltek. Lehet az nagy-nagy történelmi esemény hétköznapi szempontból, lehet apró-cseprő ügy, lehet félelmetes, vagy örömteli… Lehet saját történet, lehet családi emlék, de lehet egy munkatárs, vagy ismerős élménye is. Lehet pontos, de lehet elnagyolt, akár meseszerűvé változtatott is… A lényeg, hogy legyen benne valami személyes, valami átélhető, az elmesélő számára fontos, a hallgatók számára tanulságos.

Az előző alkalommal a „boldog békeidők”, a XX. század első évei voltak terítéken. Nagyanyáink, nagyapáink, dédanyáink, dédapáink történeteiben merültünk el. A mai alkalomra pedig az 1914 és 1920 közötti éveket hirdettük meg. Első világháború, forradalmak, Trianon.

Ezzel kapcsolatosan azonban fölmerült egy szempont, ami az emlékezés természetét világította meg a számomra. És ahogy jobban megértettem az emlékek megelevenedésének a jellegét, kicsit változtattam is a dolgok megközelítésmódján.

Arra lettem ugyanis figyelmes, hogy az én agyam is ugrál az emlékek között, s úgy láttam másokkal is sűrűn megesik ez. Néha, amikor megosztunk egy-egy családi emléket, eleinte arról a korról beszélünk, ami a megnevezett téma, de könnyen átváltunk arra is, ami jóval azelőtt, vagy azután történt. Mi lett a nagyapával, aki a századelőn még lovas-szekérről árulta a portékát, hogyan élte meg a szocializmus éveit…? Vagy, hogy valaki cselédlány volt egy vidéki kúrián, majd férjhez ment, városba költözött, végül a minisztériumban kapott gépírói állást – de ez már a harmincas, negyvenes évekre esett… Vagy éppen, hogy mit mesélt nekünk gyerekkorunkban a fölmenőnk: milyen jó nektek, hogy lehet tanulni, én már tizenkét évesen beálltam dolgozni… Valahogy az emlékek természete ilyen, sokszor nem annyira „ésszerűen” logikusak, inkább valamiféle érzelmi szál mentén kapcsolódnak egymáshoz. És ez így természetes, hiszen így élnek bennünk, s ezért így is merülnek föl, amikor beszélni kezdünk róluk.

És van egy másik dolog is, amire fölfigyeltem. Ahogy az előző alkalommal hallgattam mások történetét, napok múlva jutott eszembe egy-egy gondolat-foszlány, hogy mit mesélt a nagymamám az ő apjáról, anyjáról, hogyan éltek ők, amikor még egészen fiatalok voltak… És jó volna erről is mesélni, jó volna ezeknek az utóbb fölmerülő emlékeknek is teret adni.

Ezért már a mai alkalommal is, megőrizve a kiinduló témát, az 1914 és ’20 közötti éveket, teret adhatunk ezeknek a korábbról, vagy későbbről fölbukkanó emlékeknek. Tehát ha valakinek, aki a múlt hónapban itt volt, fölmerült valami a századelővel kapcsolatban, nosza rajta, ne tartsa vissza, örülünk ha megosztja velünk, hálásak vagyunk érte. És ha valaki ma jár itt először, ő neki is szabad „csapongani”. Azért persze, ha lehet, valamennyire tartsuk szemünk előtt a meghirdetett témát, ha tudjuk, kössük hozzá az emlékfolyamunk elejét, közepét vagy végét. A továbbiakra nézve pedig az a terv, hogy egy-egy korszakot, témát, akár több egymást követő alkalmon beszélhetünk át. Akár a mait is, ha a végén úgy látjuk, hogy maradt még bőven emlékanyag, folytathatjuk október végén.

* * *

Most pedig lássuk a medvét. Nehéz idők jönnek, könnyen megfekszi az ember gyomrát.

Kezdjük a háborúval, kezdjük 1914-el. A ma élők számára már majdnem érthetetlen, elképzelhetetlen, de 1914 nyarán, amikor Szarajevóban eldördült egy lövés, aminek nyomán Európában háború tört ki, nos ekkor a többség, a túlnyomó többség, örömmel fogadta ezt az eseményt. Voltak ugyan tiltakozók, de olyan törpe kisebbségben, hogy a hangjuk elveszett a nagy-nagy ünneplésben. „Gaz kutya Szerbia meglakolsz” – és sok hasonló mondás járta át Magyarországot és a Monarchiát. A lelkesedés oka bizonyos szempontból érthető volt, a fejekben úgy élt: a háború heteken belül, dicsőséges győzelemmel véget ér. „Mire a falevelek lehullanak…” – mondta Vilmos, a német császár augusztus elején. Vagyis talán már szeptember végére, talán októberre, de legkésőbb novemberre túl leszünk az egészen. A november stimmelt is, de még négy év telt el addig, vagyis a háború, amit ötven napra terveztek, ötven hónapig tombolt. És amikor a végén összeszámolták az áldozatokat, az jött ki, hogy átlagosan kétszázezer ember halt meg a háború minden egyes hónapja alatt. Ami összesen elérte a tízmilliót.

A Monarchia – és benne Magyarország – hadserege végigharcolta a háborút. A katonák csatáztak Szerbiában, Galíciában, a Kárpátokban, Moldvában, védték az állásaikat az Isonzó folyása mentén, gubbasztottak a Doberdó fennsíkján. A háború tízmillió halottjából több mint félmillió volt magyar, és még majdnem ugyanennyi magyarországi: szerb, szlovák, román, horvát, szász vagy sváb, miegymás. Ennyi férfi nem tért haza a frontról, ennyi család, anya, feleség, gyermek gyászolta az elesett katonát. És nemcsak a férfiak hiánya volt kiáltó a háború után. Gyermekek sem születtek, feleannyian sem a háborús években, mint békében. Még évtizedek múltán is szembeötlő volt a népesedési korfán, egy-egy nemzedéket mekkora veszteség ért.

A háború elején átélt lelkesedés más szempontból sem volt teljesen alaptalan. A háborús országokban egy csapásra megszűnt a munkanélküliség, a bérek emelkedtek, a hadsereg óriási megrendeléseket adott le, a bevonuló katonák számára megnyílni látszott az előrelépés lehetősége. Hónapok, talán egy egész év is eltelt, mire alább hagyott a rajongás, mire a háborús cenzúra ellenére hazajutottak a hírek, s a falvakban, vagy a városi bérházakban csak azt számolták, hányan nem térnek vissza már. S közben elindult egy másik átalakulás is. Beköszöntött az áruhiány. A városi lét nehézkessé, terheltté, méregdrágává vált. Vidéken, a falvakban volt étel, volt tüzelő, s 1915-től, ’16-tól egyre sűrűbben megesett, hogy tehetősebb feleségek, asszonyok, egy bőröndnyi ruhával szállnak föl a vonatra, vidékre utaznak, hogy ott, amit csak tudnak – fél disznót, libát, kacsát, zsírt – a portékáikért cserébe, megvegyenek. És a háború utolsó éveiben már egy közepesen felhizlalt tyúkért, vagy pár tucat tojásért is egy-egy egész bundával fizettek.

A ’16-os évtől már rendre megjelent a szökdösés: vagy a frontról jött haza valaki, vagy a behívó elől menekült a hegyekbe, mert nem akart a húsdarálóban töltelékké válni. Az elfogott szökevényt megbüntették, a lehető legnehezebb frontszakaszra helyezték. Így azután változott is a szökdösés iránya, sokan bizony inkább megadták magukat az ellenségnek, jobbnak látták a túlélés esélyét Szibériában, vagy Szicília szigetén, mint a lövészárkok fedezékében.

A háború harmadik évében meghalt az öreg császár és király, Ferenc József. Helyébe a békét kereső, de azt végül csak a száműzetésben meglelő IV. Károly állt. Amikor megkoronázták, még nem tudhatta, ő lett az utolsó magyar király. 1918 tavaszán-nyarán még úgy tűnt, van esély akár a tisztes békére, sőt akár a végső győzelemre is: a keleti fronton véget ért a háború. Oroszország összeomlott, forradalomról-forradalomra bukdácsolt, mígnem egy Lenin nevű új „cár” nem állt az élére. Romániát is legyőzték a központi hatalmak, békét is kötöttünk velük, az országhatárt kissé kijjebb helyeztük, az utolsó hónapjaira kicsit nagyobb is lett a Nagy-Magyarország.

* * *

Azután jött az összeomlás. Előbb a nyugati fronton a németek nem bírtak el az antant seregeivel, a friss amerikai csapatokkal és az új fegyverrel, a traktorból továbbfejlesztett páncélozott lánctalpassal, a tankkal. És őszre, október végére, november elejére a Monarchia közös hadereje sem bírta tartani az olasz frontot, a rend fölbomlott, a katonák parancsra, vagy parancs nélkül elindultak hazafelé. Az októberi napokban a korábbi miniszterelnök el is ismerte: „Ezt a háborút elvesztettük!” Tisza Istvánt, akit a közvélemény az elhibázott háború legfőbb támogatójának tartott, október végén, az otthonában néhány frontkatona agyonlőtte. Ugyanezen a napon a pesti belvárosban győzött az őszirózsás forradalom, az Astoria szálló erkélyén már Károlyi Mihály beszélt, mint újsütetű kormányfő. Demokrácia, népköztársaság, békevágy – az új idők új jelszavai lettek.

Az első hetek a lelkesedésről szóltak. Rohamléptekkel haladt előre a demokratizálás, kiterjesztették a választójogot, megnyitották a közparkokat, leszerelték a hadsereget, szabad volt nyíltan beszélni az utcán és a sajtóban, ünnepségeket szerveztek: évszázadok után függetlenné váltunk Ausztriától.

Reménnyel teli volt a közhangulat. Ám a baljós jelek egyre csak szaporodtak. A csehek már október végén, a délszlávok novemberben, a románok december elején nyilvánították ki, hogy mely korábbi magyar területekre tartanak igényt. S nem csak beszéltek róla, a helyek többségére be is vonultak. 1918-19 telén már megszállták a Csallóközt és a Felvidéket, a Székelyföldet és vele Erdélyt, és a déli határon is az antant erők uralták a Vajdaságot.

Mire az új magyar hadsereg lábra állt, már nem is Károlyi Mihály, hanem Kun Béla vezette az országot. Márciusban kiáltották ki a Tanácsköztársaságot, s a „dicsőséges 133 nap” emléke, azóta is megosztja az országot. Elkobozták a nagyobb gyárakat, bankokat, gazdaságokat, fürödni vitték a Balatonra a lelenc-gyerekeket, meghirdették, hogy vége a szegénységnek és a nélkülözésnek. A kommunisták igyekeztek fölvenni harcot, visszavetni a benyomuló csehszlovák és román haderőt, de rövid sikerek után, összeomlott a vállalkozás. Ám a nyomasztó emlék, amit a vörösök maguk után hagytak, nem is a katonai próbálkozás kudarca. A szép szavak és nagyratörő elképzelések mellett minden más hangot elnyomtak, elfojtottak, és a hátországban olyan tisztogatásokba kezdtek, amire emberemlékezet óta nem volt példa, akasztottak reggel-délben meg este. Ahogy a Lenin-fiúk akkoriban mondták: a „vértől nem kell félni”, ki kell irtani a burzsoáziát.

Július végéig, a kommün összeomlásáig a vörös terror több száz áldozatott szedett. De nem volt még vége ám. A Vörös Hadsereg fölbomlását a román katonaság benyomulása követte, volt minden ami kell: fosztogatás, erőszakoskodás, megaláztatás, majd néhány hónap múltán, jól megrakott vonatokkal: kivonulás. Közben pedig megelevenedett a hazai bosszúvágy: a vörösök kegyetlenkedéseire a fehérek válasza következett, és az ellenforradalmi tiszti-különítmények hasonló „szakszerűséggel” járt el, mint ellenoldali társaik.

Mire az 1919-es év ősze elérkezett, keserűség, félelem, gyász járta át az ország minden zugát. A reménytelenség lett az úr. Nem volt olyan falu, vagy városrész, nem volt olyan társadalmi csoport vagy osztály, amely ne érezte volna megsértve, fenyegetve, kiszolgáltatva magát.

Ekkor vonult be Horthy Miklós, a legmagasabb rangú magyar tiszt az egykori közös hadseregből, ekkor vonult be fehér lován a fővárosba, és bár a hangjának fenyegető éle is volt, mégis rendet, nyugalmat, békét ígért. Az elmúlt idők, a háborús évek, a forradalmak hónapjai után, érthetően erre volt a leginkább igény. 1920 elején választásokat tartottak, majd ennek nyomán az új Nemzetgyűlés, kormányzóvá választotta a tengernagyot.

* * *

De még mindig nem ért véget a történet. Az új kormányzat első és legfontosabb dolga az egyik legkegyetlenebb döntés elfogadása volt: alá kellett írnia a világháborút lezáró békeszerződést.

A sebtében összeállított békeküldöttség megtett mindent, ami megtehetett, Apponyi Albert három nyelven is elmondta a magyar igényeket, de Párizsban és a környékén, már minden döntés megszületett. Egy kis, XIV. Lajos korabeli palota neve ekkoriban égett bele a magyar köztudatba. A szerződés aláírására, 1920. június 4-én, péntek délután került sor. A Trianon-palotában összegyűlt százfős diplomatahad, ünnepélyes keretek között nézte végig, ahogy két magyar miniszter a kézjegyével látja el a Nagy-Magyarország végét jelentő okmányt. Ugyanebben az órában idehaza percekre megállt az élet, a harangokat félreverték, a hajókürtöket megfújták, gyászba borult az ország.

Hárommilliónyi magyar került az új határokon túlra, más országhoz tartozott ezek után Pozsony és Kassa, Ungvár és Munkács, Kolozsvár és Nagyvárad, Szatmárnémeti és Sepsiszentgyörgy, Szabadka és Eszék. Többszázezren menekültek az anyaországba, otthagyva az évszázados birtokot, a családi sírokat, a vagyont, a társadalmi rangot, az ismerősség, otthonosság érzését. Aki pedig maradt, az élhetett egy új államban, aminek alig-alig beszélte a nyelvét, ahol ellenségként, alvó ügynökként tekintettek rá, s ahol csak lehetett megalázták, a sor végére állították. Megszületett a határontúli magyarok fogalma, e más nyelvekre nehezen lefordítható kifejezés.

S alig köszöntött be a hivatalos béke, máris megkezdődött idehaza az újfajta viszálykodás: a felelőskeresés, a bűnbakképzés. Károlyi Mihály és Kun Béla is emigrációban töltötte a következő évtizedeket, előbbi Nyugaton, utóbbi Keleten. Itthon elfogadták a „numerus clausus” törvényt, amely származási alapon korlátozta az egyetemi továbbtanulás lehetőségét. Mindez még messze volt attól, ami azután két évtized múlva kiteljesedett, a ’20-as évek elején a kedélyek inkább csillapodni, mintsem tovább hevülni látszottak.

Ám Magyarország olyan sok sebet kapott az 1914-es év óta, oly sok veszteség érte, hogy évtizedek munkája is kevés lett volna, hogy begyógyítsa ezeket a sebeket. A háború nemcsak a frontokon szedte az áldozatait, a lelkekben is tartósan elültette a viszálykodás szellemét.

* * *

Háborús évek, forrongó hónapok és egy kegyetlen békekötés. Megfogyatkozás emberfőkben, elszegényedés anyagiakban, összezavarodás lelkiekben – ez hát címszavakban az a hat év, ami 1914 és 1920 nyara között eltelt.  Ekkor éltek fölmenőink, ki a fronton, ki otthon, ki éveket fogságban töltve, ki megnyomorodva, ki családtagját elveszítve. 1920-ban szinte mindenki máshogy vagy máshol élt, mint hat évvel korábban. Aligha akadt család Magyarországon, vagy a Kárpát-medencében, amelyiket ne próbálta volna meg ez a néhány esztendő.

Voltak olyan élmények, amiről utóbb sokat lehetett beszélni, de volt olyan is, amit említeni se mert az átélője, hosszú évekig. Voltak gazdák, akik életük végéig összerezzentek, ha egy automobil hangját meghallották a házuk előtt, voltak munkások, akik a kályhában égették el a szakszervezeti igazolványukat, voltak nők, akik éveken át rettegve olvastak újságot, szerettük életjelét, vagy halálhírét fürkészve, voltak apák, aki a frontról hazatérve éjszakánként a halálról álmodtak.

Nehéz, súlyos, terhes idők voltak ezek. A megrázó élmények egy része oldódott az évek során, más részük mérgeződött tovább. Épült sok szobor, emlékmű a világháborúban elesettekre emlékezve, ám hogy a vörösöknek, vagy a fehéreknek volt igazuk, bűn volt-e Károlyi Mihályt támogatni, vagy Kun Bélában hinni, helyes volt-e Horthy Miklóst éltetni – nos, ezek a kérdések még ma is elevenen élnek.

De a mi dolgunk most nem a nagy politika, hanem a személyes, a családi emlék, az, hogy a fölmenőink hogyan élték meg a fölkavaró évek sorát, ki milyen történetet, élményt hallott, mi ragadt meg benne, hol érzett elhallgatást, ki nem mondást…

Nehéz idők voltak, s még nem emésztettük meg teljesen a történteket. A nehéz idők megnyomoríthatják, de meg is edzhetik az embert. Sokakat összetörnek, kifordítanak önmagukból. Másokat keménnyé, eltökélté faragnak. Mi, akik ma este ezekről az évekről beszélgetünk, az akkor élők leszármazottai vagyunk. Így vagy úgy az ő életük, az ő élményeik, az ő döntéseik, a mi életünkön is nyomot hagytak.

Ezért vagyunk itt ma este, hogy beszéljünk róluk, megelevenítsük egy pillanatra ezeknek az éveknek az emlékét.

És tesszük ezt hónapról-hónapra, minden hó utolsó péntekjén, a következő alkalommal, még alighanem ugyanennél az időszaknál, ezeknél a „fölkavaró éveknél” maradva.

* * *

Az est további menete elég egyszerű: először arra kérek mindenkit, hogy járjunk végig egy kört, mindenki mondja meg a nevét és meséljen el egy-egy kisebb-nagyobb történetet, azután pedig remélhetőleg már magától is menni fog az eszmecsere. Ha valaki nagyon nem akaródzik mesélni, megteheti, de azért a többséget arra kérem, hogy tegyen hozzá a saját családi emlékeiből a mai est fényéhez. Lehet az háborús, vagy békeév, lehet hétköznapi, vagy nagyon is meghatározó történelmi esemény.

 


Az előadás 2018. szeptember 28-án hangzott el.