Bennünk élő XX. század címmel indult útjára egy beszélgetéssorozat 2018 nyarán. Az eseményre a KÖZépPONT-ban került sor, és azóta is itt kap helyet, hónapról-hónapra. A beszélgetések többnyire egy rövid bevezető előadással kezdődnek. Az alábbiakban az a rész következik, amely a hatvanas-hetvenes évekről szól.
Jó estét kívánok! Ez egy beszélgető-est a XX. századról.
Ma este is a XX. századnak a bennünk élő részéről lesz szó, amelyet vagy mi magunk, vagy valamelyik fölmenőnk, ismerősünk átélt, elmesélt, vagy esetleg épp elhallgatott.
A hatvanas-hetvenes éveket idézzük föl a mai estén. Ez már nem az a távoli múlt, amivel kapcsolatban csak a dédszülők vagy nagyszülők emlékeire hagyatkozhatunk. Az itt jelenlévők közül többen már gyermekfejjel, néhányan talán felnőttebb fejjel élhették át ezeket az évtizedeket. És akik fiatalabbak, azok számára is, a szüleiktől származó emlékek talán már megragadhatóbbak ebből az időszakból.
Milyen is volt ez a húsz esztendő? A korábbi évtizedekkel összehasonlítva ez a korszak mindenképpen újszerű volt. 1960 és 1980 között nem volt háború, nem haltak meg százezrek hősi önfeláldozással vagy teljesen értelmetlenül, nem volt tömeges kitelepítés, nem változtak meg az ország határai. Ennyiben mindenképpen újdonságot hozott ez a húsz év.
Ha valaki 1960. január 1-jén tervet készített volna az előtte álló két évtizedre, egészen nagy volt az esélye arra, hogy a főbb elképzeléseit meg is valósíthassa. A szocialista berendezkedés békeévei jöttek el, sokak számára a csendes gyarapodás lehetőségét hozva el. Persze nem mindenkinek, de a többségnek, a fönnálló hatalmi viszonyokat nem bolygató többségnek, elérhető, átélhető volt a fokról-fokra való előrejutás.
Mindennek persze ára volt. Tudni kellett azt, hogy miről szabad és miről nem szabad beszélni. Tudni kellett azt, hogy mikor kell igazodni és hogy hogyan lehet a kiskapukat megtalálni. Egy furcsa kettős lét vette kezdetét. Két valóságban élt a többség, az egyiket mindenki mutatta kifelé, a másikat pedig hordozta magában, s csak a szűkebb családi vagy baráti körével osztotta meg… Azokat, akik küzdöttek ezen kettőség ellen, lázadónak, összeférhetetlennek tekintették, s előbb-utóbb, nyíltabb vagy burkoltabb eszközökkel háttérbe szorították.
A viszonylagos jólét és nyugalom ára ennek a kettősségnek az elfogadása volt. Annak az elfogadása, hogy az igazat, a teljes igazat, nem lehet nyíltan kimondani. Több évtizedet is éltünk ezekben az időkben és ezek hatása alól csak kevesen mentesültek.
Azok a milliók, akik ekkoriban éltek Magyarországon, vagy a Kárpát-medencében, telve lehettek álmokkal, vágyakkal, tervekkel, meglehet sokan közülük szorongtak vagy féltek, de mindannyian törekedtek valamire, valami jobbra, valami szebbre, valami előrevivőbbre. Kinek az életében mi vált valóra és mi nem? Ki mennyi ármányt és árulást tapasztalhatott meg maga körül, s mennyiben vett részt, akár akarva, akár akaratlanul? Bárhogy is volt, bárkik, bármit is tettek, velük egy közösséget alkotunk, egy ország, egy nemzet polgárai vagyunk. Akár a mi tetteink vagy mulasztásaink, akár mások tettei vagy mulasztásai mind-mind velünk élnek. Bennünk. Akkor is, ha tudunk róluk és akkor is, ha nem.
* * *
1960-ban még tartott a megtorlás az ’56-os eseményekért, már gőzerővel folyt újra a téeszesítés, miközben állami cél lett az életszínvonal folyamatos emelése és a korábbiakhoz képest új, megengedőbb kultúrpolitika bontogatta a szárnyait. A hatvanas évek eleje még igen keményvonalas volt politikailag, azután a rendszer közkegyelmet gyakorolt és kezdetét vette az enyhülés. 1960-ban Kádár János állt az ország élén és ott is maradt az egész időszakon át. Évről-évre megünnepelhettünk május 1-jét, április 4-ét vagy éppen november 7-ét. Ha pedig egy baráti szocialista ország vezetője hozzánk látogatott, sokakat vezényeltek az út szélére, hogy integessen neki. Mindeközben megjelent egy új készülék, a televízió, amely rövid idő alatt, elcsábította az egész országot. Jött a ki-mit-tud és a táncdalfesztivál, jöttek a beat és rock együttesek, útjára indult a Metro, az Omega és az Illés…
Az évtized közepén kezdetét vette a gazdasági reformok véget nem érő sora, ennek egyik első felvonásaként 1968-ban életbe lépett az Új Gazdasági Mechanizmus. Ugyanebben az évben „barátilag” mi is bevonultunk Csehszlovákiába, hogy a szocializmus ottani vívmányai továbbra is biztos kezekben maradjanak. Készültek nagyjátékfilmek, évente több tucat is, ezek egy része mai szemmel is megállja a helyét, s volt néhány olyan is, amit csak a hivatalosan nem létező cenzorok nézhettek végig, s csak néhány évtized múltán kerülhettek a nagyközönség elé. Voltak úttörő- és építő-táborok, volt világifjúsági találkozó, évről-évre kiosztott Kiváló Munkáért járó kitüntetés, volt 3,60-as kenyér, volt Trabant, Skoda, Zsiguli, s akinek szerencséje vagy jó összeköttetése volt, annak az új kocsiért nem is kellett kivárnia évek hosszú sorát.
Voltak ötéves tervek és pártkongresszusok, volt Politikai Bizottság és több mint félmillió párttag, volt Munkásőrség, volt Népszabadság, voltak kalákában épülő kockaházak, épült mellettük sok-sok panel-ház és megannyi hétvégi üdülő.
Kiálltunk a vietnámiak szabadságharca mellett, de aki csak tehette elkerülte az ideológiai nevelést. Örömmel fogadtuk a kubai kávét és banánt, és szívesen láttuk a NDK-s turistákat a Balaton partján. Megborzongtunk, amikor föloszlott az Illés-zenekar, de a helyébe lépő új zenészek és zenekarok gomba módra szaporodtak. Örülhettünk Kovács Katinak, Koncz Zsuzsának, Szécsi Pálnak. Röhögtünk Hofi poénjain, szívesen hallgattuk Koós János dalait és még a rendszerhű Moldova Györgynek is jutott olvasótábor.
A hetvenes években jött egy kisebb gazdasági válság, majd a reformhullám lefékezése, megkezdődött a brezsnyevi „pangás”. Elkezdtük fölvenni a nyugati hiteleket, fönntartottuk a gazdaságtalan nagyipari vállalatokat, és visszakaptuk az Egyesült Államoktól a Szent Koronát. Utazhattunk már sokat, főleg a táboron belül, vagy akár Jugoszláviába, de egyesek még nyugatra is eljuthattak. A szocialista táboron belül ekkor váltunk a „legvidámabb barakká”, ahhoz képest, hogy mi volt Romániában, Csehszlovákiában vagy az NDK-ban, talán valóban Magyarországon volt a legelviselhetőbb a hétköznapi lét.
Amikor 1980. január 1-jén körbenézett valaki az országban, azt láthatta, hogy bár sok minden átalakult az elmúlt két évtizedben, de voltak olyan dolgok is, amik alig-alig változtak. Ilyen volt például az állami- és pártvezetés. A legfőbb döntéshozók közül néhány lecserélődött ugyan, de a többség mégis ugyanaz volt, mint 1960 elején, legfeljebb az öregedés volt szembeötlő az eltelt évek nyomán.
* * *
Akik akkor éltek, akár fiatalok voltak akkoriban, akár gyerekek, mindezt a sajátos, egyéni nézőpontjukból látták, ki-ki alkata, vérmérséklete szerint élhette meg az egyes eseményeket. Ha beszélünk róluk, beszélünk saját magunk, vagy eleink életéről, álmairól, felemelő vagy lesújtó pillanatairól, kicsit talán oldódhatnak a bennünk tovább élő görcsök, szorongások, rossz szokások. És ahogy egymás történeteit meghallgatjuk, talán egy kicsit egészségesebbé, egészebbé, gyógyultabbá válhatunk. Ezért jött létre a mai este, és ennek szellemében is folytatódik a következő hónap utolsó péntekjén, itt a KÖZépPONT-ban.
Ma este tehát, itt és most a hatvanas-hetvenes évek kerül terítékre.
Az előadás 2019. május 24-én hangzott el.
