1945 januárja ← Ezüst Sirály

Emlékbeszéd 1945 januárja

Ma azt mondhatjuk: béke van. Békében élünk már évtizedek óta. S valóban, ahhoz képest, ami akkoriban lezajlott Magyarországon, kiváltképp az utolsó háborús esztendőben, 1944 tavaszától 1945 tavaszáig, ahhoz képest, azóta, tényleg béke van. De vajon bennünk is béke van? …read more

Elhangzott 2022. január 22-én,
KÖZépPONT-ban

 

Hóvirág. Zöld a szára, fehér a virága. A hóvirág rendesen márciusban virágzik, de az sem ritka, hogy februárban kibújik a hótakaró alól. Manapság pedig az is megesik, hogy már januárban leszedhetünk belőle egy-két marékkal. A világnak ezen a táján, a hagyomány szerint, a hóvirág a tavasz első virága, a remény és a tisztaság jelképe. A katolikus hitvilágban Szűz Mária tisztaságával hozzák kapcsolatba. Egy másik legenda pedig azt meséli el, hogy a Paradicsomból kiűzött első emberpár, Éva és Ádám, a nagy kétségbeesés után, a hóvirág látványából merített vigaszt.

* * *

Hetvenhét esztendő. Hetvenhét esztendő.

Alighanem hetvenhét esztendővel ezelőtt is nyílt hóvirág az országban. Talán nem januárban, talán még nem is februárban, de valamikor a tavasz elején előtűnhettek az első hajtások.

Hetvenhét esztendővel ezelőtt, 1945 januárjában javában zajlott a főváros ostroma. A Krasznaja armija (Крáсная áрмия), azaz a szovjet Vörös Hadsereg, és mellé szegődve némi román haderő, hónapok óta harcolt a Kárpát-medencében, a Wermachttal, azaz a német Véderővel és a velük tartó magyar csapatokkal.

1945 januárja az első olyan hónap, ami úgy veszi kezdetét, hogy két kormánya van az országnak. A keleti részeken, Debrecenben ülésezve, a szovjet erők fennhatósága alatt működik az Ideiglenes Nemzeti Kormány, dálnoki Miklós Béla, egy katonatiszt vezetésével. E kabinet tagjai közül többen is meghatározó szerepet játszanak majd a következő egy-két év, sőt egyesek a következő egy-két évtized történetében is. A nyugati megyékben, a németek oldalán, a végsőkig való kitartást hirdető Nyilaskeresztes Párt az úr. A teljhatalommal felruházott kormány Kőszegen és a környékén tanácskozik. Fejét, Szálasi Ferencet, a követői nemzetvezetőnek hívják. E kormány tagjai többségének meg vannak számlálva a napjai, a háború után, egyik a másik nyomában lép az akasztófa alá.

1945 január elején a fővárosért vívott harcok még Pesten zajlanak, a hónap végén már Budán folyik az ostrom.

1945 január elején még nyilas karhatalmisták őrzik a pesti gettókat. A 2. Ukrán Front katonái, január közepén, a Wesselényi utcánál érik el a zsidónegyed szélét.

1945 január elején még a német Védőosztag, a Schutzstaffel, ismertebb nevén az SS katonái őrzik Auschwitz-Birkenau koncentrációs táborát. Az a hét és félezer fogoly, aki ekkor még a barakkokban él, január végén pillanthatja meg az első vöröskatonákat a szögesdrótok túloldalán.

1945 januárjában megannyi nő éli át Magyarországon és a szovjet frontvonalak mentén Közép-Európában szerteszét, a magukat felszabadítóknak nevező katonákkal való első érintkezést.

1945 januárjában már folyamatban van, több mint százezer férfi és nő elhurcolása a Szovjetunióba, oroszul „malenykaja rabota” (маленькая работа), magyarosan „malenkij robot”, azaz egy „kicsi munka” elnevezés alatt.

1945 január elején még négy híd köti össze Budát és Pestet. A hónap végén már egy se.

* * *

Még hosszasan lehetne sorolni a hetvenhét esztendővel ezelőtti január krónikáját. Vagy lehetne más januárokat is felidézni a háború idejéből. Például az 1942-es évet, a Hideg Napokkal, azaz az újvidéki vérengzéssel, vagy egy konferenciával, amit Berlin egyik külvárosában, Wannseeben tartottak, ahol döntést hoztak az Endlösungról, azaz a zsidókérdés végső megoldásáról. És vehetnénk 1943-at is, hiszen ennek az évnek a januárjában, több tízezernyi magyar férfi lelte halálát, a Don-folyó egyik kanyarulatában. De bármelyik hónapot kiválaszthatnánk, az oda köthető világháborús események sora szinte számba vehetetlen volna.

Könnyebb volna, egyszerűbb, élhetőbb, nem emlékezni ezekre a napokra. Könnyebb volna úgy élni, mintha nem lenne semmi közünk mindahhoz a szörnyűséghez, ami bő háromnegyed évszázaddal ezelőtt megtörtént Európában.

Ma azt mondhatjuk: béke van. Békében élünk már évtizedek óta. S valóban, ahhoz képest, ami akkoriban lezajlott Magyarországon, kiváltképp az utolsó háborús esztendőben, 1944 tavaszától 1945 tavaszáig, ahhoz képest, azóta, tényleg béke van. De vajon bennünk is béke van?

A ma élők java része, már csak hírből ismeri, csak filmekből látta, csak könyvekben olvasta, azt ami ekkoriban lezajlott. Ugyanakkor vagyunk nem kevesen, akiknek vannak még emlékei arról, hogy miként ünnepeltük április 4-ét a szocialista időszakban. Ott, ezeken az ünnepségeken és általában a népi demokratikusnak nevezett világban, volt egy nagyon egyszerű és tiszta válasz ezekre a kérdésekre. Valami olyasmi, hogy mi vagyunk a jók, ők voltak a rosszak. A dicső Szovjetunió legyőzte az ősgonoszt megtestesítő Harmadik Birodalmat. Aki a szovjetek oldalán volt, az mind jó és becsületes harcos, hős, akiről csak a legmagasabb fokon lehet szólni. Aki viszont a vörösök ellen fordult, az velejéig romlott volt, már a kezdetektől fogva.

Mindennek fényében, de ettől függetlenül is, jó kérdés, hogy vajon a bennük élő kép az utolsó nagy világégésről és az utolsó nagy háborús élményéről ennek az országnak, vajon ez a kép tiszta, jól elrendezett, biztos alapokon nyugvó, megingathatatlan? Vajon tiszta és rendezett bennünk az a kérdés, hogy ki volt a jó és a ki volt a rossz, ebben az időszakban? Vajon világos és egyértelmű a válasz arra, hogy mi a bűn a háborúban és mi az, ami csak hiba? Jól tudjuk, hogy kinek volt akkoriban igaza és ki az aki csak elvakultan végrehajtotta a parancsokat?

De a kérdések sora más irányokba is elkanyarodhat. Merre jártak, hol és mit éltek át ezekben az években, hónapokban, napokban a fölmenőink, rokonaink? Mit láttak, mit tettek, mit mulasztották, mit bántak meg később, mit akartak elfelejteni azonnal? És hogyan beszéltek erről később, évtizedek múlva, hogyan adták át az őket követő nemzedékek számára a világháború tanulságát?

* * *

A ókori görög drámák egyik visszatérő fordulata, hogy azok a szereplők, akik bűnt követnek el és így jutnak hatalomra, vagy így gazdagodnak meg, s tettük rejtve marad, azokat sokszor az isteni igazságszolgáltatás sújta. Nemegyszer megháborodnak, megőrülnek, a saját vétkeik lázalmai ejtik rabul őket. Persze más a színház és más a hétköznapi világ. De mégis valahogy, a mai Magyarország és mellette a mai Európa, mintha a második világháború foglya volna. Nem minden ízében és nem minden pillanatában, de mégis sokszor, vissza-visszatérően, mintha a földolgozatlan és elrendezetlen múlt árnyai kerítenének hatalmukba mindannyiunkat. Az a sok fölöslegesnek tűnő viszály, indulat, zsigeri félelem ami napról-napra megtapasztalható a közösségünkben, valahogy összefüggésben állónak tűnik a múlt e ma fölidézett szeletének a rendezetlenségével.

Hogy merre van a mozgásterünk és a felelősségünk arra nézve, hogy változtassunk ezen az áldatlanságon, az persze szintén a kérdések sorát dagasztja. De annyi bizonyosnak tűnik, hogy van lehetőségünk változtatni. Ha minden dologgal nem is bírunk el, azért van amin javíthatunk. Van amit megtehetünk, hogy javuljon a szűkebb vagy tágabb közösségünk múlthoz való viszonya, s ezen keresztül akár a mindennapi lelkiállapota. És rajtunk is múlik, egyenként és közösen is, hogy a következő nemzedékek milyen lelki terheket örökölnek tovább tőlünk.

* * *

Hetvenhét esztendővel ezelőtt, 1945. január 20-án, az Ideiglenes Nemzeti Kormány aláírta a fegyverszüneti egyezményt a szövetséges nagyhatalmakkal. Az egyezmény életbe lépésének az egyik előfeltétele az volt, hogy az aláírása előtt Magyarországnak hadat kell üzennie a hitleri Németországnak. Ez meg is történt a nap folyamány és néhány órával később hatályba is lépett az egyezmény. A kettő között, ha csak jogi értelemben is, vagy ha tetszik jelképesen, de néhány óráig, az országunk a világon szinte mindenkivel hadban állt.

Talán nem hiábavaló, évről-évre, esztendőről-esztendőre újra és újra megemlékezni róla. Megpróbálni megemészteni egy-egy szeletet a lelki terhek mázsáiból. Újabb és újabb kérdéseket föltenni a jelen hazai és európai közállapotairól, amelyek imitt-amott, valahol a mélyben összefüggésben lehetnek a második és egyben szerencsére utolsó nagy világégéssel.

Hogy aztán, amikor az év elején, januárban, februárban vagy márciusban, a hóvirágok ezrei szárba szökkenek, a lelki megtisztulás embert próbáló, de talán embert nemesítő folyamatát láthassuk meg bennünk.