Önszerveződő pénz ← Ezüst Sirály

Önszerveződő pénz

Az egyik leggyengébb láncszem a hazai civil társadalom működésében a pénz kérdése. Jó ötletek és kezdeményezések sora bukik el azon, hogy nem tudnak maguknak kellő pénzügyi fedezetet teremteni, vagy csak olyan módon, ami jelentősen eltéríti őket az eredeti szándékuktól. Sokszor már az álmodozás szakaszában megfeneklik az ügy, a reménytelennek tűnő anyagi helyzet miatt a megvalósítás …read more

Az egyik leggyengébb láncszem a hazai civil társadalom működésében a pénz kérdése. Jó ötletek és kezdeményezések sora bukik el azon, hogy nem tudnak maguknak kellő pénzügyi fedezetet teremteni, vagy csak olyan módon, ami jelentősen eltéríti őket az eredeti szándékuktól. Sokszor már az álmodozás szakaszában megfeneklik az ügy, a reménytelennek tűnő anyagi helyzet miatt a megvalósítás irányba az első lépések sem történnek meg.

A pénzzel kapcsolatos rossz beidegződéseink egyik legfőbb jellemzője, hogy mindig valahonnét kívülről, valami „fölöttes világtól” várjuk a pénzt. Az államtól, az önkormányzattól, egy nagy alapítványtól, az uniótól, a nagyvállalatoktól. Aztán azok vagy adnak, vagy nem. Vagy arra adnak amire gondoltunk, vagy egy kicsit másra. Vagy akkorra érkezik meg a pénz amikor nekünk jó, vagy akkorra amikor nekik jó. Vagy vannak egyéb feltételeik, vagy nincsenek… A lényeg, hogy kiszolgáltatjuk magunkat, az ügyünket valamilyen általunk nem befolyásolható döntéshozási folyamatnak.

Pedig az önszerveződés lényege éppen a társadalmi együttműködés gyakorlata. Az a működési mód, amikor a közösség tagjai a maguk erejéből, a maguk tudásából, a maguk leleményességéből hoznak létre valami új, előremutató, közjót szolgáló kezdeményezést. Ennek a léte vagy nem léte pedig nem függhet valamilyen külső tényezőtől. Ezért az egyik legfontosabb amin érdemes munkálkodnunk az az, hogy visszatérjünk az önszerveződés lényegéhez, a köz erejéből létrehozott és működtettet csoportok, kezdeményezések világához.

Abba az állapotba érdemes elvezérelnünk magunkat, hogy néhány ezer forintnyi támogatás könnyen és természetesen tudjon áramolni a jónak ítélt közösségi kezdeményezések irányba. És ennek érdekében egy kis lépést mindannyian tudunk tenni. Bármilyen furcsának tűnik, már havi 1000, 2000 vagy 3000 forintnyi támogatással alapvető változást érhetünk el a hazai civil társadalom működésében.

A pénzügyi támogatás ugyanis kettős üzenetet hordoz. Az egyik – ami nyilvánvaló – , hogy anyagilag segíti a dolog működését, a cél elérését és a munkában résztvevők megélhetését. A másik – ami kevésbé látható – hogy egy komolyabb biztatást is küld a szervezet felé. Fontos a facebook “like” és a megosztás is, fontos az írásbeli, vagy szóbeli visszajelzés is. De akár 500, akár 1500, akár 5000 forintot a bíztatásunkhoz „csatolva”, egészen más fényben látszódik a dolog. Már egy kis összeg is nyomatékot ad a mondanivalónknak. Azt üzeni: »komolyan veszlek titeket, nekem tényleg úgy tűnik, hogy jó célt szolgáltok és jól is csináljátok, csak így tovább előre!« Tehát a konkrét, a kézzelfogható anyagi segítség mellett egy érzelmi, tudati megerősítést is magában hord. És e két szempont egyformán fontos.

Néhány tucat, vagy egy-két száz támogató segítségével egy kis közösségi kezdeményezés már kellő anyagi alappal bírhat a folyamatos működéshez. És ha nincs is ennyi támogatója, és igénybe veszi a föntebb említettet nagyobb, külső támogatói forrásokat, akkor se lesz kiszolgáltatva nekik, nem egy-két nagyobb pénzű adományozótól, donortól függ az egész „vállalkozás” sorsa.

A rendszeres adományok a jó működés gyakorlatát képesek kialakítani. Ha havonta, vagy negyedévente rendszeresen támogatunk egy ügyet, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy jobban utánanézünk, mint amikor csak évente egyszer az óriásplakátok nyomása közepette az adónk 1%-ának sorsáról döntünk. Ráadásul, ahogy a támogatásunkkal pozitív megerősítést küldünk a szervezet felé, ugyanígy a csökkentése vagy a megvonása is nyomatékkal bíró üzenetet hordoz.

A kisösszegű, mértékletes adományozásnak pedig van egy további igen fontos haszna. Megteremti annak a lehetőségét, hogy se az egyik, se a másik oldalon ne alakuljanak ki torz reflexek, elvárások, megfelelni akarások. Amikor sem az adó, sem a kapó fél nincs kiszolgáltatva a másiknak. A támogatást adó félnek nem kell erejét meghaladó felelősséget vállalnia, nem kell kockára tennie az alapvető létbiztonságát és annak a súlya sem szakad a nyakába, hogy az ő mindenkori döntésén múlik az ügy további sorsa, létezése. A fogadó oldalon pedig nem jön létre a vélt vagy valós elvárásokhoz való igazodás kényszere. A több kisebb támogató által – a kiszolgáltatottság helyett – a biztonságérzet erősödhet hónapról-hónapra. A mértékletesség tehát az egyenrangúságot, az egészséges mellérendelő viszonyt erősíti, és ily módon mindkét felet a túlzott kötöttségektől, elvárásoktól mentessé, végső soron szabaddá teszi. S mindeközben a támogatott ügy a maga természetes módján tud kibontakozni, fejlődni.

A kisösszegű rendszeres támogatás egy olyan eszköz a kezünkben, amellyel passzív szereplőből, aktívvá, cselekvővé válhatunk. Nézőből „játékossá” lehetünk – felelős alakítói a szűkebb, és a tágabb közösségünknek is. Az adományunkkal a konkrét ügy támogatása mellett, a társadalmi szokásainkon is jótékony irányba változtathatunk.

Ami kis lépés egy embernek, az nagy ugrás egy egész közösségnek.