Mit tehetünk a közjóért, mivel lehetnénk a köz javára? Ez a kérdés sokszor fölmerül bennem, és sok-sok különböző válaszra ingerel. Most a kis csoportokban, körökben, asztaltársaságokban rejlő lehetőségek oldaláról, azaz az önszerveződések felől közelítem meg a kérdést.
Képzeljük el az alábbi jelentet:
Nyolc-tíz ember ül egy asztal körül. Beszélgetnek. Régóta ismerhetik már egymást, kialakult szokásaik vannak, láthatóan sűrűn összejárnak. Közéletről beszélgetnek. Nem föltétlenül a nagy politikáról, bár időnként arról is. Jellemzően inkább olyasmikről, amikben úgy érzik, maguk is tehetnek valamit. A fák gondozása a parkban. Melyikük megy a jövő héten reggelent az iskolásokat átkísérni a zebrán. Kiket tudnának bevonni az öregek otthonának a kifestésébe. Ki mit gondol arról, hogyan lehetne a jövő havi nemzeti ünnepet méltó módon lebonyolítani. Hogyan gyűjtsenek pénzt a helyi újság működtetésére. A két utcával arrébb lévő csoport a múlt héten írt egy javaslatot a helyi zöldséges piac átalakításáról, azt is megvitatják, véleményezik, választ írnak rá. Közben persze esznek, isznak, jó a hangulat. Rendre végighallgatják egymást, közbe-közbe szólás ritkán fordul elő. Egy-két órát töltenek el így hetente, néha megesik, hogy hármat is. Rövid jegyzet készül, de egyébként semmi különösebb hivatalosság nincs a dolog körül. Összejönnek, beszélgetnek, hazamennek. A két találkozó között meg teszik a dolguk.
Valami ilyesmi látomány forog bennem már évek óta. Hogy milyen jó volna ilyen csoportban benne lenni, és milyen jó volna, ha sok ilyen kis asztaltársaság lenne országszerte. S újból és újból fölmerül bennem a kérdés: miért nincsenek ilyenek? Vagy vannak, csak én nem látom őket?
Ha vannak is ilyen csoportok, kevés van belőlük. Az viszont jó lenne, ha lennének. Jó lenne, mert sok fontos dolgot önmagukban is megoldhatnának, sokak számára teret adhatnának, hogy közvetlenül, a gyakorlatban szolgálják a közösségüket. Bizonyos értelemben ezek a kis csoportok adhatnák a közéletnek az alapsejtjeit, olyan kis építőkockákat, amikből a nagyobb egész fölépülhet. S ezek a csoportok kapcsolatba léphetnének egymással és ily módon be is hálózhatnák az egész társadalmat.
De ne szaladjunk ennyire előre. A következő kérdés, ami fölmerül bennem, hogy miért alakult ez így? Van-e valami különleges oka, hogy kevés ilyen csoport van? Talán mi magyarok vagyunk olyan fából faragva, hogy ez nehéz lenne számunkra? Vagy a globalizáció tehet erről is? Nincs időnk, pénzünk, nincs kedvünk se nagyon… Ennyi lenne csupán? Meglehet, hogy ezeknek a dolgoknak jelentős szerepük van, mégis úgy gondolom, hogy a kutya nem itt van elásva. Azt gondolom, hogy vannak olyan történelmi folyamatok, amiknek a következményeit érdemes mélyebben tudatosítanunk.
Száz évvel ezelőtt a maihoz képest valósággal tombolt a társadalmi önszerveződés. Körök, klubok, egyletek szaporodtak gombamódra, aligha volt olyan ember, aki ne látott volna ilyesmit a közvetlen környezetében. Sőt inkább az volt a valószínű, hogy ő maga is tagja volt egy vagy több, kisebb-nagyobb csoportnak. Akkoriban a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ha fölmerült bármilyen közösségi elképzelés, ötlet, kezdeményezés azonnal létrehoztak rá egy egyesületet, alapítványt, miegyebet. Annyira így volt ez, hogy a Pál utcai fiúkban már ennek a kifigurázását olvashatjuk, amikor az iskolás srácok még a gitt rágására is egy szabályzattal bíró egyletet alapítanak.
Egészen a második világháborúig volt ez így, majd következett négy diktatúrában töltött évtized. S ez azt jelentette, hogy több nemzedék nőtt föl ebben az időszakban és ebből következően a társadalmi szokásaink jelentősen átalakultak. A szocializmus világképének megfelelően a társadalmi szervezetek száma igen magas volt, s hálózatuk elég sűrűn át is szőtte az országot. Ugyanakkor a szabad önszerveződés lehetőségei igen szűkek voltak, a pártállam mindenkori elképzelésein múlt, hogy mire lehetett csoportot, egyesületet létrehozni és mire nem. A szerveződések magas száma tehát az önálló kezdeményezések elfojtásával járt együtt. S így a diktatúra egyik legfontosabb öröksége épp az önszerveződés háttérbe szorulása, a kis csoportok létrehozásához szükséges reflexek kikopása a közösségünkből.
Az elmúlt évtizedek hazai történéseinek egyik sokat emlegetett hibája a társadalmi „aktivitás” alacsony volta. Hogy a szabadság valahogy úgy szakadt ránk, hogy közben nem szabadítottuk ki magunkat a Kádár-rendszerben kialakult rossz beidegződéseink csapdájából. S ezek a rossz beidegződések jelentős szerepet játszanak a rendszerváltás utáni Magyarország sorsának alakulásában. Sok minden más mellett, de a rossz közérzetünk egyik legfontosabb kiváltó oka épp a közösen cselekvés szokatlanságából, nehézkességéből fakad.
S ezen jó volna változtatni. És azt gondolom, hogy ennek a változtatásnak a lehetősége a kezünkben van. Azt gondolom, hogy az önszerveződések, a kiscsoportos együttműködések létrehozása és működtetése egy olyan közéleti kérdés, amiért elsősorban mi magunk, egyének vagyunk felelősek. Tehetünk azért, hogy ez a helyzet megváltozzon. S itt – egy másik rossz szokásunkat előhozva – nem mutogathatunk a kormányra, az államra, hiszen épp arról van szó, hogy mi magunk a saját erőnkből, a saját időnkből, a saját pénzünkből, a saját leleményességünkből hozzunk létre egy kis közösséget. Olyat aminek a felelős tagjai, alakító is vagyunk. És ily módon átélhetjük az együttműködésből fakadó sikerélményeket, megélhetjük, hogy tettünk valamit a közjóért.
Persze ez nem megy könnyen és nem megy gyorsan. Hisz épp azok a szokásaink, reflexeink nincsenek meg, amik az ilyen kiscsoportos működéshez szükségesek. De ebből csupán két dolog fakad. Egyrészt, hogy tudatosítanunk érdemes, hogy ez egy tanulási folyamat és nem biztos, hogy minden elképzelésünket rögtön siker fogja követni. Lesz kudarc is, lesz nehézség is. Meg kell dolgoznunk azért, hogy a jó közösségi szokásokat újra kialakítsuk, megszilárdítsuk, elmélyítsük. Másrészt viszont ez egy jó kihívás, egy jó cél, ezzel a küldetéssel egy egész nemzedék szolgálhatja a köz javát. És talán majd úgy adhatja át a helyét az őt követő nemzedékek számára, hogy ezzel a problémával nekik már nem kell megküzdeniük.
Összegezve: az önszerveződés napjaink egyik legfontosabb közéleti kérdése. Egy olyan kérdés, ahol az egyéni mozgásterünk igen nagy. Megszólíthatjuk a barátainkat, ismerőseinket, közösen elkezdhetjük újratanulni azt amit dédapáink és dédanyáink még az anyatejjel szívtak magukba. Tehetünk azért, hogy ezen a téren változás álljon be. És ehhez a változáshoz olyan kis lépések vezetnek el, amit ma vagy holnap bármelyikünk megtehet. Lehet. Lehet tenni, lehet változtatni, lehet változni. S mindezzel jó ügyet szolgálunk közvetlenül és közvetetten is. Teszünk a szűkebb környezetünkért, s eközben szolgáljuk a nagyobb egész javát is. Tehát nemcsak lehet, hanem érdemes is belevágnunk.
Asztal körül vagy asztal nélkül: lehet és érdemes önszerveződni.
