Visszatérő élményem, hogy baráti beszélgetéseken, néhány kupica sör mellett, fejben le tudjuk játszani az amerikai elnökválasztást, ki tudjuk elemezni a francia választási rendszert, sőt még a német kereszténydemokraták belső vitáiról is el tudunk beszélgetni. S eközben egy furcsa érzés lesz úrrá rajtam. Többet tudunk ezekről az országokról, mint a közvetlen környezetünkről. Többet tudunk Berlinről, Párizsról vagy Washingtonról, mint Varsóról, Prágáról, vagy Belgrádról.
Itt élünk Európa közepén és az összes nagyhatalom politikai életéhez hozzá tudunk szólni, de a szomszédos országok első számú vezetőit már nem biztos hogy föl tudnánk sorolni. Van ebben valami szomorú, valami nem jó, valami torz dolog. Miközben persze érthető is. Lehet, hogy Szlovákia vagy Bulgária közel van, de azért mégiscsak fontosabb, hogy ki az úr Washingtonban, mint Pozsonyban, vagy Szófiában… Nem?
De a fölismerés és az elszomorodás inkább arra ösztönöz, hogy tegyek ez ellen az állapot ellen. Szerintem nagyon szép és elismerésre méltó dolog, tőlünk távoli országok belső működését ismerni, szóval nem arról van szó, hogy azt el kéne felejteni. Hanem arról, hogy ezt a környezetünkről való hiányos tudást érdemes pótolni.
A ’80-as évek elején megszületett egy tanulmány, Szűcs Jenő, egy igen kíváló történész tollából. A Vázlat Európa három történeti régiójáról címet viselő, később önálló kötetben is kiadott mű, rendkívül mély és igen alapos elemzését adja Európa történeti fejlődésének, kezdve a kora középkortól, eljutva egészen a XX. századig. A társadalmi, jogi, szokásrendbeli, kulturális metszetek vizsgálatát a szerző elsősorban földrajzi fölosztás szerint végzi el. Megvizsgálja a Nyugat-Európa magját adó területek történelmi fejlődését, ettől pedig határozottan megkülönbözteti Kelet-Európát, amely a nyugati fejlődés ívétől egészen eltérő utat jár be. Az értekezés fő mondanivalója azonban nem pusztán a keleti és a nyugati Európa összevetése, hanem a kettő között kirajzolódó, a szerző által Közép-Kelet-Európának, de sűrűn csak „köztes” jelzővel illetett rész „fölfedezése”. A tanulmány lényegében amellett érvel, hogy a két szélső pólus között az évszázadok alatt kialakult az országok, népek egy olyan sajátos tulajdonságokkal rendelkező csoportja, amelynek a megértéséhez sem a vegytisztán nyugati, sem a vegytisztán keleti Európa jellemzői nem adnak jó fogodzókat.
A mű, a rengeteg kulturális hivatkozástól igen tartalmas, ám a nehezebben emészthető munkák sorába tartozik. Ennek szemelőtt tartásával mindenkinek csak a figyelmébe tudom ajánlani.[*]
Úgy vélem, hogy a fenti tanulmány olyan földrajzi és történelmi keretet ad a kezünbe, amiben Magyarország helyét is jobban tudjuk értelmezni, amiben jobb viszonyítási, eligazodási pontokat tudunk a magunk számára kijelölni. Ugyanakkor én a „Közép-Kelet”, illetve a „köztes” helyett a „Közép” jelzővel illetném ezt a világot, nem feledkezve el arról, hogy a Közép-Európa fogalmat, ettől eltérő módokon szokás használni.
Közép-Európa lehetséges országai
Persze kérdések is felmerülnek. Például hogy milyen országok is tartoznak ide, hiszen a terület határainak a megrajzolása egyáltalán nem könnyű feladat. A legtágabb értelemben talán Finnországtól délfelé indulva egészen Görögországig, a német területektől keletre, az oroszok lakta vidékektől pedig nyugatra jelölhetjük ki a mozgásterünket. Annyi bizonyos, hogy Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Románia, Szerbia, Horvátország és Szlovénia ide tartoznak (a térképen vörössel jelölve). Már egy kicsit bizonytalanabb, de mégis inkább ide sorolandó Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Macedónia, Koszovó és Montenegró is. Jó kérdés, hogy mi a helyzet Albániával, vagy Moldáviával és mi a helyzet a három balti állammal, Lettországgal, Észtországgal és Litvániával. Külön vizsgálat tárgya Ausztria kérdése, s szintúgy Ukrajnáé is (rózsaszínnel jelölve). Fehéroroszország azonban alighanem nem ennek a világnak a szerves része. És az északi és a déli határt jelentő ország esetében is, némi bizonytalansággal ugyan, de azt mondanám, hogy mind Finnország, mind Görögország más régiók, más térségek országaival áll szorosabb, szervesebb kapcsolatban (világosabb szürkével jelölve).
Az így kirajzolódó országcsoport legalább egymillió km²-et tesz ki, de legtágabb értelmében a kétmilliót is elérheti. Lakóinak száma minimálisan 100-120 millióra tehető, de akár a 180-at is súrolhatja. Legszűkebb értelemben nyolc országról van szó, de számuk meghaladhatja a másfél tucatot is.
Ez az országcsoport nyelvi, nemzetiségi, kulturális szempontból rendkívül sokszínű, a belső ellentéteik is rendkívül erősek, az egyes országok pedig igen változatos történelmet tudhatnak a magukénak. Háborúk, válságok sora sújotta mindegyiküket. A legtöbbjük közös jellemzője az évszázadokban mérhető nagyhatalmi megszállás. Másrészt viszont az országok egy jó része évtizedeket, vagy évszázadokat középhatalmi pozícióban is eltöltött. A sikerek és kudarcok, a fent és a lent többször váltakoztak a történetük folyamán. Vannak egészen új országok is közöttük, amelyek csak néhány évtizede rendelkeznek független államisággal (Szlovénia, Szlovákia, Koszovó, Macedónia, Moldávia). De vannak olyan országok is, amelyek évzeredes múlttal büszkélkedhetnek, jó sok kacskaringóval a hátuk mögött, ám ebből fakadóan jó sok társadalmi, politikai, történelmi tapasztatlattal is rendelkezve.
Sok szempontból körbejárható ez a térség, sok olyan érdekességet, „kincset” rejt magában, ami méltán lehet érdemes a figyelmünkre. Népzene, tudomány, sport, irodalom, történelem, politikai tapasztalat, gazdasági lehetőségek stb.
Van itt egy világ, ami ha nem is kellően körvonalazottan, mégis valamiféle egységet képez. Tekinthetünk rá a saját világunk természetes viszonyítási közegeként is, fölfoghatjuk a tágabb értelemben vett otthonunknak is.
Európa közepén lehet és érdemes Közép-Európa megismerésére több figyelmet fordítanunk.
[*] ↑ Szűcs Jenő: „Vázlat Európa három történeti régiójáról.” = Történelmi Szemle, 1981/3 (elérés: 2017 október)
