A nehéz helyzetek megoldása ugyan sok erőfeszítésbe kerül, ám érettebbé, tudatosabbá, bölcsebbé is válhatunk általuk.
A XX. századi magyar történelem megrázkódtatások sorozata. Miközben részesülhettünk a század technológiai és gazdasági fejlődéséből, aközben háborúk, forradalmak, diktatúrák, megszállások, ellenforradalmak és rendszerváltások is igen sűrűn követték egymást. Ezek mindegyike jelentős társadalmi, gazdasági vagy politikai változásokkal járt együtt. Az események erőteljesen behatoltak a családok életébe, többször is fenekestül fölforgatták a közösség addig megszokott rendjét, a társadalmi szokások rendszerét. Az adott korban élők közül lényegében mindenkire hatással voltak, és ezek a hatások jellemzően negatív módon befolyásolták a többség életét, miközben minden esetben voltak haszonélvezői is a változásoknak. Trianon, a Holokauszt, a szovjet megszállás, a kommunista diktatúra, az 1956-os forradalom és a rendszerváltás, mind-mind ebbe a sorba tartoznak.
Nem csoda, hogy mire véget ért a XX. század, számtalan kibogozhatatlannak tűnő, érzelmileg földolgozatlan sérelem, tragédia emléke halmozódott föl a társadalmunkban. Az egyes társadalmi rétegek sokszor szélsőségesen eltérően élték meg az egyes korszakokat és azok gyors változásait. Ezek az átélt élmények ellentétes, egymást kizáró emlékként rögzültek az egyes csoportok tagjaiban, s ekként hagyományozódtak tovább a következő nemzedékek jelentős részére is. És ezeket az egymásra rakódott lelki sebeket nem, vagy csak igen kis mértékben sikerült begyógyítani. Ha történetek is lépések a földolgozás irányába, azok vagy elégtelenek voltak, vagy tévútnak bizonyultak.
Így azután az is érthető, hogy amikor a ’90-es évekkel a „béke és a szabadság” évei köszöntöttek ránk, mi nem igazán tudtuk felszabadultan átélni ennek az örömét, mert szinte azonnal a felszínre kerültek a mélyben lappangó ellentétek. Az egyes történelmi sérelmek a közéleti csatározások, a hatalmi harcok eszközeivé váltak, s ahelyett hogy enyhültek és gyógyultak volna, újra és újra fölszakadtak, a régi sebek mellé pedig újak kerültek, illetve kerülnek mind a mai napig.
Itt tartunk most.
Mit tegyünk? Mit tehetünk? Vegyük tudomásul, hogy ez így van, és így is lesz mindig? Hogy ez törvényszerű? Törődjünk bele hogy nem tudjuk megoldani? Hogy ez az egész egy katyvasz és nincs mit tenni? Próbáljuk meg elfelejteni az egészet, foglalkozzunk mással, nézzünk csak előre, hátha az idő múlásával maguktól begyógyulnak a sebeink?
Jogos kérdések. Mondhatnám azt, hogy nem, ezek nem jó utak, ne erre menjünk. Vagy ehelyett mondhatnám azt is, hogy itt van a kezemben a recept, így és így kell csinálni, kövessetek… De nincs a kezemben recept. Csak egy érzés van bennem régóta, egy erős érzés, ami az idők folyamán szépen lassan meggyőződéssé érlelődött bennem. Hogy a dolgok megkerülése, a megoldás keresésről való lemondás nem vezet sehova. Hogy akármilyen nehéznek, lehetetlennek tűnik, akármennyire is nem tudjuk, mit és hogyan tegyünk, az az egyetlen valódi és jó választásunk, hogy szembenézünk mindazzal a teherrel, amit a XX. század hagyományozott ránk. Hogy vállaljuk azt az utat, azt a lelki „alászállást”, ami ahhoz szükséges, hogy a jelen feszültségei föloldódhassanak.
Ahhoz, hogy sikerrel járjunk sok türelemre és kitartó munkára van szükségünk. El kell fogadnunk, hogy nincs kézenfekvő megoldás a helyzetünkre. Hogy nincs remény a könnyű és gyors kiút megtalálására és hogy a probléma kerülgetése csak növeli bajt. Az is meglehet, hogy az egész eddigi életünket szükséges újragondolni. Újragondolni egyéni, családi, és társadalmi csoportbeli szempontból is. Meglehet, hogy a múltbeli események sokkal közvetlenebbül érintik a mai élethelyzetünket, mint ahogy most gondoljuk. És ennek a fölismerése, elismerése egyáltalán nem könnyű, sokszor nagy erkölcsi kihívással járó, embert próbáló feladat.
És ezen a ponton az is érthető, ha nem érezzük magunkat elég erősnek ehhez a kihíváshoz. Hogy megremeg a lábunk, hogy elakad a lélekzetünk. Mert nem könnyű mindazzal szembenézni ami ránk vár, és nagyon is emberi dolog, hogy a tudatunk inkább a könnyebb, hétköznapibb, kezelhetőnek látszó helyzetekkel akar foglalkozni. Senki sem kezd olyan dologba szívesen, ahol a kudarc kockázata nagy, ellenben a siker reménye kicsi.
Mégis, én azt javaslom, hogy ebbe az irányba induljunk el.
A sok-sok kérdőjel és bizonytalanság mellett egyvalamiben bizonyosak lehetünk. Ha ezt a munkát jól végezzük, akkor a világról és önmagunkról eddig kialakított képünk alapvetően meg fog változni. Abban is biztosak lehetünk, hogy ennek a változásnak lesznek fájdalmas pillanatai. Ugyanakkor, meggyőződésem szerint, e folyamat során jó esélyünk van arra, hogy méltóbbá és nemesebbé váljunk mint közösség, mint társadalom, mint nemzet. És benne természetesen mint egyének is.
A teher, amit örökül hagyott ránk a XX. század, így tud átkos mivoltából átváltozni áldást hordó tapasztalattá. A ma élő nemzedékek számára megadatott az a lehetőség, hogy a múltszázadinál békésebb körülmények között vállalkozhasson erre a feladatra. Rajtunk múlik, hogy mihez kezdünk vele.
Lehet és érdemes a közösségünket ért történelmi megrázkódatások földolgozásán munkálkodni.
