Emlékbeszéd
Elhangzott 2018. június 4-én, a KÖZépPONT-ban
Péntek volt. Péntek délután. 1920-ban, június 4-e pénteki napra esett.
Egy kastélyban járunk. Egy kastélyban, aminek a falai már több mint kétszáz évesek. Valamikor XIV. Lajos, a Napkirály húzódott vissza ide, az udvari élet harsányságai elől.
Délután négy óra van. Asztalok sorakoznak egymás mellett, az egyik hosszúkás csarnokteremben. Közel száz jólöltözött úriember sürög-forog, egy nemzetközi szerződés aláírására várnak.
Az első világháború, vagy, ahogy akkor nevezték, a Nagy Háború, már másfél éve véget ért. A legfőbb ellenséggel, Németországgal már egy éve békét is kötöttek. Ezt követte a többi vesztes ország. Most Magyarországon van a sor.
Az aláírásra váró szerződés a terem közepén, egy asztalon fekszik. Két miniszter előre lép és a magyar kormány nevében, a díszes dokumentumot kézjegyével látja el. Az egyikük le sem ül, állva írja alá az okmányt. Amikor a második miniszter kezében megáll a toll, véglegessé válik: nincs többé NAGY-Magyarország. Nem Magyarország többé se Pozsony, se Kassa, se Ungvár, se Munkács, se Kolozsvár, se Nagyvárad, se Marosvásárhely, se Temesvár, se Szabadka, se Újvidék, se Eszék, se Lendva…
* * *
Kilencvennyolc év telt el az aláírás óta. Azóta volt még egy világháború, volt német, majd szovjet megszállás, volt diktatúra, volt forradalom, volt rendszerváltás. Volt kapitalizmus, volt szocializmus. Volt öröm, s volt bánat.
Mégis, az, ahogy ma élünk, elválaszthatatlan attól, ami kilencvennyolc éve történt. Velünk él a határon túli magyarok fogalmában – e más nyelvekre nehezen lefordítható szókapcsolatban. Velünk él a kocsik hátuljára ragasztott Nagy-Magyarország matricákban. És velünk él számtalan közterület nevében is. Hogy ne menjünk messzire, csak itt az ablakon nézzünk ki, innen látszik az az utca, amelyik az egykori Ugocsa vármegyéről kapta a nevét, és amely megye területe ma Ukrajna és Románia része. S ha azon az utcán végigmegyünk a Királyhágó térre jutunk. A Király-hágó egy hegyi átjáró, Kolozs és Bihar megye határán, a régi időkben Erdély-kapujának tekintették.
* * *
Mindaz, ami akkoriban történt, velünk él más formában is. Velünk él az országon belüli ellentétek gyilkos elmérgesedésében is. A mai viszályaink szimbolikus alakjai közül, többen is akkor léptek a történelem színpadára.
Az első világháború utolsó napjaiban, Magyarországon forradalom tört ki. Budapesten Károlyi Mihály vette át a kormányt, s néhány nap múlva a Kossuth téren a tömeg kikiáltotta: Magyarország mától Népköztársaság! A demokráciában mindenekfelett hívő Károlyi Mihály azonban gyengekezűnek bizonyult, elhanyagolta az ország védelmét és mikor ennek következményeivel szembesült, nem maradt más választása, csak a lemondás.
Utána a Tanácsköztársaság jött, Kun Bélával az élén. A kommunisták vállalták ugyan a harcot az ország határaiért, ám a hadiszerencse csak rövid ideig szegődött melléjük, a csehszlovák és a román haderővel szemben. És amennyi erkölcsi tőkét kovácsoltak maguknak a hon védelméből, annak a többszörösét írták le a hátországban végzett önkényes lincseléseikkel, a másként gondolkodók terrorizálásával.
A kommün bukása után az ország nagy részét, benne Budapestet is, a román katonaság szállta meg. Ez egyet jelentett az ország kifosztásával. Amikor Horthy Miklós néhány hónap múlva bevonult a fővárosba, egy kimerült, kifosztott, és igencsak megkisebbedett ország vezetését vehette át. Ám ő is erővel válaszolt a táborát ért sérelmekre, a vörösök terrorja után a fehérek kegyetlenkedései következtek. Mire az 1920-as évre fordult a naptár, oly sok sérelem halmozódott föl a magyar társadalomban, hogy évtizedek munkája is kevés lett volna begyógyítani azt.
Így érkeztünk el az aláíráshoz. A nyugati nagyhatalmak alapvetése az volt, hogy Magyarország nem érdemli meg a méltányos elbánást. A magyar kormánynak pedig nem volt semmilyen eszköz a kezében, hogy a legkisebb változtatást is elérje. Ahogy Apponyi Albert, a magyar békeküldöttség vezetője találóan meg is fogalmazta: „ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének [az] elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék.”
* * *
De ami kilencvennyolc éve történt nemcsak minket, magyarokat határoz meg, meghatároz minden Közép-európai polgárt is. Ami nekünk bánat, az sok más nemzetnek öröm. A felszabadulás, az önállóvá válás öröme.
A Párizs környékén megkötött békék újrarajzolták Közép-Európa térképét. Megszűnt az Osztrák-Magyar Monarchia, létrejött az önálló Osztrák Köztársaság. Újjászületett Lengyelország, megalakultak a balti államok. Megszületett Csehszlovákia és Jugoszlávia, és ekkor vált naggyá Románia. Évszázados küzdelmek után pedig újra létezett a független Magyarország. A független, de igencsak megkisebbedett Magyarország.
De nemcsak minket, magyarokat, nemcsak minden Közép-európai nemzetet határoz meg ez a békekötés. Meghatározza Európát is. Amikor az első világháború kitört, az akkori vezetők úgy hitték, néhány hétig tart csupán. Vilmos császár, a németeket azzal nyugtatgatta: „Mire a falevelek lehullnak, győztes katonáim hazatérnek!”. Ausztria császára és Magyarország királya, Ferenc József kicsit visszafogottabb volt, úgy fogalmazott: „mindent megfontoltam és mindent meggondoltam”. A nyugati országok sajtójában a háború elején elterjedt egy kifejezés: úgy mondták, EZ az „a háború, amely véget vet [magának] a háborúnak.” Az akkor élők „bölcsessége” a jövővel kapcsolatban hamarosan bizonyítást nyert. Több mint tízmillió halott, még több sebesült, megnyomorodott testek és lelkek – ezt hozta a következő négy év. S utólag bátran kimondhatjuk, amennyire jól látták a háború kirobbantói annak következményeit, legalább annyira előrelátónak bizonyultak a béke megkötői is. Ahogy az egyik angol tábornok mondta akkoriban: „A háború után, amely véget vet a háborúnak, most úgy látszik, hogy sikeresen megalkották a békét, amely véget vet a békének”. Akkor voltak, akik azt hitték, a francia-német ellentétet lezárja a békekötés. Ehelyett jött Hitler és a második világégés. De ez már egy másik történet.
* * *
A nemzeti sorscsapások hasonlatosak ahhoz, amikor egy családot ér veszteség, eltávozik, meghal valaki, s hosszú gyászfolyamat veszi kezdetét. Ki-ki saját vérmérséklete, helyzete, pillanatnyi állapota szerint viselkedhet ennek hatására. Valaki még napokig, hetekig tudomásul se tudja venni a történteket, valaki dühöng, a felelőst keresi a világban kifelé, vagy magában befelé, valakit bűntudat gyötör, másokat félelem vagy szorongás tölt el.
A gyász egy természetes lelki folyamat. Fájdalommal és megpróbáltatásokkal jár, de magában hordja a gyógyulás lehetőségét is. S ahogy egy ember átmehet e folyamat lépcsőfokain, úgy egy ország, egy nemzet, egy közösség számára is nyitva áll az út.
A két világháború között az indulat, a dac, az el nem fogadás szakasza köszöntött be. „Nem, nem soha!”, „Mindent vissza!”, „Csonka Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország mennyország!”. Ezek voltak a jelszavak az országban szerteszét. És szinte vallásos áhítattal mondták: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában: / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában.”
Míg 1945-ig szinte minden ekörül forgott a magyar politikában, addig a szocialista diktatúra évtizedeiben szinte nem is beszéltek arról, mi is történt 1920-ban. Jött a munkásmozgalom és a „népek megbonthatatlan barátsága” – új jelszavakkal takarták el a rosszul meghúzott határok problémáját.
A végletekig fokozott foglalkozás, majd a teljes elhallgatás, szép példái a gyászfolyamat heves, és időnként már kóros kilengéseinek. Majd eljött a rendszerváltás és újra szóba kerülhetett a kérdés. S mint annyi minden, ez is bekerült a politikai csatározások fegyvertárába: ki igazán magyar, ki nem, ki nemzetáruló, ki nem, ki ál-magyarkodó, ki nem… Ebből ide most csak annyi kívánkozik: a föl nem dolgozott traumák, megrázkódtatások, így a Nagy-Magyarország fölbomlása is, könnyen válnak a napi hatalmi csatározások eszközévé, áldozatává.
Ahhoz, hogy ez ne így legyen, az szükséges, hogy őszintén és méltó módon ápoljuk az emlékét, törekedjünk a mélyebb megértésére, és az ebből fakadó tanulságokat építsük be a közösségünk mindennapi életébe.
* * *
Melyek lehetnek ezek a tanulságok? Mik azok a hétköznapi lehetőségek, amelyekkel oldhatjuk e történelmi seb feszültségeit? Ezek azok a kérdések, amelyek továbbra is feladványok, amelyekre a most élő nemzedékéknek is dolga keresni, kutatni, megtalálni a választ.
De az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján, talán megfogalmazhatunk néhány dolgot. Hármat legalább.
Először is lássuk a szomszédainkhoz fűzödő viszonyt. Annyi bizonyos, hogy a kicsinyes, gyűlölködésre és bosszúra alapuló szomszédsági politika nem vezet eredményre. Hogy többet ér, ha jobban megismerjük a szlovák, a szerb vagy a román néplélek rejtelmeit, többet ér, ha tanulmányozzuk a történelmüket, a kultúrájukat, ha ne adj’ isten megtanuljuk egyik-másik nyelvét, mintha reggeltől-estig szidjuk, ócsároljuk őket és állandóan csak a saját nemzeti sérelmeinket hangoztatjuk velük szemben. Hogy az áldozati szerepből való kilépés egyik pozitív lehetősége a Közép-európai megbékélésben rejlik. Hogy a szomszédos nemzetek egymás mélyebb megismerésére, barátságára való törekvés, úgy mutat előre, hogy nem feledi a múltat, nem feledi el mindazt, ami megtörtént. S mindehhez óriási lehetőség rejlik a határon túli magyarokban. Aki ma fölszáll Budapesten a vonatra, másfél óra múlva Komáromban lehet, ott beszélgethet, barátkozhat ott élő honfitársainkkal, de rajtuk keresztül kapcsolatokat kereshet az ott élő szlovákok felé is. És ha kicsit messzebb is van, de azért nem elérhetetlen Nagyvárad vagy Szabadka, s ugyanígy Beregszász vagy Lendva sem.
Másodszor az Európához való viszonyunkat érdemes átértelmeznünk. A nyugati nagyhatalmak sikeresen megosztották e térséget, a szándékoltan rosszul megvont határokkal. És ennek a megosztottságnak összességében mi, itt élő Közép-európaiak mindig csak a kárát láttuk, az egy-egy nemzet számára adott előnyök eltörpülnek az egészet ért veszteséggel szemben. És azt is láthatjuk, hogy az ilyenfajta önző és rövidlátó nagyhatalmi politika iskolát teremtett, és a mai napig szedi az áldozatait világszerte. Így mi a saját bőrünkön megtapasztalva mondhatjuk el, hogy ezen elvtelen és kapzsi érdekek helyébe a valódi, a nemes erkölcsiség és a lehető legmagasabb európai szellemiség állítandó. És ha mások nem, hát képviseljük mi magyarok, mi Közép-európaiak azt a fajta európai eszmeiséget, amit a többiektől, a nagy Nyugat-európai államoktól joggal várhatnánk el. Legyünk európaibbak, az európaiaknál.
Harmadszor pedig a belső viszonyainkat érdemes átgondolnunk. A XX. század majdnem egészét és a XXI. század eddig eltelt java részét is a belső megosztottság, a belső viszálykodás, a történelmi és politikai sérelmek hangoztatása, a másik oldal sarokba szorítása, leckéztetése jellemzi. Hogy ez milyen sok hasznot hozott a számunkra, arra talán nem is szükséges szót vesztegetni. Talán éppen elég időt töltöttünk már el a zsigeri torzsalkodással és a hideg polgárháború áldatlan állapotában ahhoz, hogy a politikai, közéleti vitákban a nemtelen harc helyébe a nemes versengést, az állandó küzdelem helyébe a belső megbékélésre törekvést állítsuk. Ha a Nagy-Magyarország úgy, ahogy volt nem is helyreállítható, attól mi még, ma élő magyarok, törekedhetünk arra, hogy Nagy Magyarok legyünk. Lehetnénk a kicsinyes és kisstílű magyarok országából, a nagyvonalú és nagylelkű Magyarok Országa. Ez csak rajtunk áll!
* * *
Amikor kilencvennyolc évvel ezelőtt, a tinta megszáradt a papíron, a Nagy-Magyarország története véget ért.
Ausztiához került Burgenland, 4 ezer km², közel 300 ezer lakó, köztük 25 ezer magyar.
A Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, a későbbi Jugoszláviához került Horvátország és a Délvidék, több mint 60 ezer km², 4 millió lakó, köztük több mint félmillió magyar.
Romániához került Erdély, a Partium és a Bánát, több mint 100 ezer km², 5 és ¼ millió lakó, közel kétmillió magyar.
Csehszlovákiához került Kárpátalja és a Felvidék, több mint 60 ezer km², 3 és ½ millió lakó, köztük egymillió magyar.
És megmaradt a mai Magyarország, 93 ezer km², akkor alig 8 millió, ma 10 millió lakóval.
* * *
Mi, a most élők, itt vagyunk. Élünk. Ahogy a Szózat soraiban áll: „Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán.”
Mi, most élők azt tehetjük, hogy élünk a lehetőségekkel, amik a kezünkben vannak. Arra törekszünk, hogy hogy méltóvá váljunk a Nagy-Magyarország eszmei örökségére. Ebben rejlik Trianon titka, ekként fordíthatjuk átkos hatását, áldást hordó tapasztalattá.
