Hét évvel ezelőtt – valamikor 2012 őszén – írtam egy cikket, ami a nagyapámról szólt. Az írás egy Pesti Bárdok nevű honlapon jelent meg, aminek ma már nyoma sincs a világhálón. Ez az egyik oka annak, hogy ezt a nagyapámról szóló cikket, újra meg akarom jelentetni. Hogy nyoma legyen, hogy ne tűnjön el a semmibe.
De vannak más okok is. Bennem is zajlanak folyamatok és néha a külvilágból egészen különös hatások érnek. A nagyapám története, habár személyesen nem ismertem, bizonyos vonatkozásban sokkal mélyebben meghatározza az életemet, mint ahogy korábban gondoltam. Ezért döntöttem úgy, hogy a régi cikk nagy részét újraközlöm és a legújabb tapasztalataim alapján továbbírom.
Következzék tehát az írás, 2012-ből:
„Rendőr volt” – nagyjából ennyi tudtam a nagyapámról gyerekkoromban. Sokáig úgy élt a fejemben, mint akinek fehér tányérsapka van a fején és a forgalmat irányítja – amikor a városban valahol ilyet láttam, mindig ő jutott eszembe. A nagyszüleim a születésem előtt húsz évvel elváltak, a nagymamám újra megházasodott, az új férje volt az én életemben a valódi nagyapa.
De volt ez a másik, a távoli, a „rendőr” nagyapám, akivel a családi legendárium szerint egyszer kiskoromban találkoztam is – bár erről nincsenek emlékeim. Mi Budapesten éltünk, ő Baranyában. Néhány éve halt meg, nem mentem el a temetésére.
Tizenéves lehettem még, amikor mindenféle kérdések merültek föl bennem. Zavart a részletek hiánya, ködössége. Elkezdtek foglalkoztatni az ellentmondások, és az elhallgatások fura hálójában rendet akartam vágni. Kérdeztem a mamát 1956-ról, a háborúról, milyen volt a harmincas, vagy az ötvenes években élni? A gyerekkoráról, a testvéreiről szívesen mesélt, a nagyapámmal való házasságról mondott ezt-azt, de valami továbbra is ott lógott a levegőben. Egyre vadabbul kezdett érdekelni, hogy ha a nagyapám rendőr volt, és ez az ’50-es években volt, akkor mit csinált? Ő csak kisrendőr volt, ugye, aki a forgalmat irányította, így aztán ő a jó oldalon volt akkoriban is…? Mit csinált ’56-ban? Egy csomó rendőr átállt a felkelőkhöz, a nagyapa is köztük volt? Vagy ő csak otthon bujkált?
Nem hiszem, hogy ezek a kérdések mind elhangzottak volna. Csak ilyesmik keringhettek bennem.
Jó lenne emlékezni arra a pillanatra, amikor először hangzott el a bűvös, hárombetűs szó. De nem emlékszem rá. Egyszer csak ott volt, hogy ÁVH. Ezt, amikor először hallottam talán nem is értettem, de nem is kérdeztem rá, hogy mit jelent. Valami sötétet, valami zavarosat, valami nem piszkálandót sejtettem mögötte. Aztán sokáig párhuzamosan élt bennem – az egyik oldalról – amit a könyvekből olvastam az Államvédelmi Hatóságról, Péter Gáborról, a Rajk-perről, az Andrássy út/Sztálin út 60-ról, és – a másik oldalról – a nagyapám, aki az ÁVH-nál szolgált. Tényleg úgy rémlik, mintha évek teltek volna el, míg ez a két dolog összeért bennem. De még akkor is csak odáig jutottam, hogy igen ÁVH-s volt, nyilván irodista, vagy raktáros, esetleg sofőr, hisz hát mégiscsak jó ember volt. Nyilván.
Talán tavaly, vagy idén mondott végre egy-két dolgot a mama, a családi fényképeket nézegetve. Mint megtudtam a nagyapám 1952 decemberétől Pécsvárad ÁVH-s parancsnoka volt, egyik első munkája az óbányai tanácselnök rejtélyes halálának a felderítése volt. ’56-ban bujkált a társaival együtt, s a mama vitte minden este egy előre megbeszélt helyre az ennivalót, valahova az erdőszélre. A szovjet bevonulás után hetekre eltűnt – az „ellenforradalmárokat, meg a lumpeneket szedték össze” a Mecsekben. Aztán vége lett az egész fölfordulásnak, a „rend” helyreállt, a nagyszüleim pedig elváltak.
[…]
Magam sem tudom, hogy mit kezdjek ezzel a helyzettel. Hogy azzal teszek jót, ha beszélek erről, vagy azzal, ha hallgatok róla. Mit kell ilyenkor csinálni? Van-e valami, amit nekem, unokaként meg kéne tennem, hogy helyrehozzam, amit a nagyapám félrevitt? Vagy dolgom ez nekem, felelős vagyok én az ő tetteiért? Mit tegyek, mit tehetek?
Ilyeneken gondolkodom, s tán az a dolgom, hogy ezeket leírjam, közzé tegyem. Hogy az én felelősségem az emlékezés. Emlékezni arra is, ami a másik oldal volt, még ha fáj is, még ha nagyon nem jó ilyennek bemutatni az egyik fölmenőmet.
Egy bekezdés híján, ennyi volt a 2012-ben megírt cikk.
Néhány hónapja olvasgattam Baranya megyei kisfalvakról. Egy egyházi holnapon akadtam rá egy cikkre, ami röviden vázolja Óbánya történetét. Ebben szerepel egy pár mondatos bekezdés, amit azóta is emésztek. „Az 50-es évek közepén egy tragikus gyilkosság nyomán – a falut sanyargató rosszindulatú tanácselnököt ütötte agyon két fiatalember (de lehet, hogy csak az egyikük) – , az egész községet egy éjszaka alatt elvitte az ÁVO. (Sok mecseknádasdi hallott az akkor élt idős emberektől arról, hogy szokatlan teherautó-zúgás, riasztotta fel őket az álmukból.) A vizsgálatot követő perekben négy embert – ketten közülük biztosan ártatlanok voltak a gyilkosságban – ítéltek halálra, illetve többeket hosszú börtönbüntetésre.”
Három mondat csupán, ami egy bennem élő emléket összekötött a valósággal. Ha ezek a sorok igazak, és miért ne lennének azok, akkor mindaz amit a nagymamám mesélt, az nem csupán mese volt. Valóban megöltek egy tanácselnököt Óbányán és valóban intézkedett ott az ÁVO, pontosabban az ÁVH. Ez nem csupán legenda, monda amit egy nagymama mesél az unokájának. A nagyapám ott járt, intézkedett, mint pécsváradi elöljáró, hiszen az ő körzetéhez tartozott az eset. Talán megjelent ott más is, magasabb szintről, talán a megyétől, talán az országos központból, mégiscsak egy tanácselnökről volt szó. De a nagyapám jelenléte bizonyosnak tűnik. Ha így történt, akkor ő is részese volt mindannak, ami az eset után a falu lakóira nézve következett.
Hónapok teltek el azóta, hogy ezt a néhány mondatot elolvastam. Újra és újra fölkavar, ahányszor csak eszembe jut. Az a határozott érzés dolgozik bennem, hogy van valami dolgom mindezzel. Hogy pontosan mi is az, azt még nem tudom. Talán hogy utánajárjak az esetnek, a nagyapám történetének…? Hogy vegyem a kalapom, költözzek néhány hónapra Pécsre, túrjam föl a könyvtárat, a levéltárat, és tudjam meg, mi és hogyan történt… Lehet hogy ez a dolgom, lehet hogy más. Mindenesetre ez nem könnyű örökség.
Emlékezni ezzel a cikkel – legalább részben – megemlékeztem. Ahogy hét éve, úgy ma is. Itt tartok most. Hogy hová jutok újabb évek múltán, az egyelőre rejtély. Ha lesz valamilyen kézzelfogható fejlemény és ha módomban áll, beszámolok róla. Addig is, emésztek tovább.
Illés Gergely
