Emlékbeszéd
Elhangzott 2019. június 4-én, a KÖZépPONT-ban
Kilencvenkilenc éve már…
Kilencvenkilenc évvel ezelőtt, délután fél ötkor aláírtak egy darab papírt, aláírtak egy hivatalos okmányt. Az aláírás szentesítette a békét Magyarország és a világ többi országa között. Hogy azután ebből a békéből mi lett, az meglehetősen közismert.
A szerződés a békéről szólt, az első világháborút, vagy ahogy akkoriban nevezeték, a nagy háborút zárta le. A nagy háborút, amely 1914 nyarán robbant ki és négy éves tombolása során egymillió magyarországi életet követelt. Nagy háború volt, nagy pusztítással járt. Amikor véget ért, milliók lélegezhettek föl, általános volt a békevágy. Ha csak ennyit látnánk, azt is mondhatnánk a békének mindenki örülhetett volna.
A békeszerződés egyben Magyarország függetlenségének az elismerését is jelentette, hosszú évszázadok után. Amióta a törökök elfoglalták Budát, azóta nem létezett tartósan egységes és független Magyarország. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos álmát is beteljesítette tehát az ország függetlenségének a nemzetközi elismerése. Ha csak ennyit látnánk, azt is mondhatnánk a szerződésnek mindenki örülhetett volna.
Ám amikor a szerződést aláírták, valami más is történt. Magyarország területét fölosztották, a nagyobb részét új országok kapták. Az ország hatvanhárom vármegyéjéből huszonnyolc teljes egészében a szomszédos országokhoz került, huszonöt vármegyét kisebb vagy nagyobb mértékben fölosztottak az új határok mentén és mindössze tíz olyan megye maradt, amelyet nem érintett a határváltozás. Ettől kezdve más országokhoz tartozott Szabadka és Újvidék, Kolozsvár és Temesvár, Nagyvárad és Székelyudvarhely, Ungvár és Kassa, Komárom és Losonc… Amikor ezt is látjuk már, megérthetjük, hogy miért nem tudták elődeink boldogan és örömmel fogadni a békét és függetlenséget hozó szerződést, hogy miért fogadta a nemzet olyan nagy kétségbeeséssel, szomorúsággal és gyásszal az aláírás napját.
Abból a hárommillió honfitársunkból, akik az új határok mögé kerültek, néhány százezren azonnal útra keltek, otthagyták az évszázados birtokot, a családi sírboltot, otthagyták a hivatali karriert, a jólétet és a boldog jövendő képzetét. Magyarországra jöttek ugyan, ismerős helyre, de mégis idegenbe, ismeretlen környezetbe. Akik pedig maradtak, azok ehették az alávetett nemzetiségek sanyarú kenyerét, átélhették a mindennapos kiszolgáltatottságot.
A seb, amit a békeszerződés okozott ennek az országnak, a mai napig is érezteti a hatását. Nem ok nélkül való tehát, évről-évre megemlékezni mindarról, ami akkoriban megtörtént. Nem ok nélkül való, szomorúsággal és gyásszal fogadni a békeszerződés aláírásnak a napját.
* * *
Ami minket gyásszal és szomorúsággal tölt el, az más nemzeteknek öröm és ünnep. Ez a kettősség legalább akkora teher, mint amekkora a nemzetünket ért közvetlen sérelem.
A mai értelemben vett Közép-Európa alapjai lényegében ekkor körvonalazódnak. A XIX. század folyamán még jórészt török, orosz, német vagy osztrák befolyás alatt állt ezen területek mindegyike. Az itt élő nemzetek többsége számára az elnyomás alóli fölszabadulás kötődik az első világháború végéhez.
Ekkor jön létre Csehszlovákia, ekkor hoznak létre közös államot a délszláv nemzetek, amit idővel Jugoszláviának neveznek el, ekkor nagyobbodik meg Románia több mint a kétszeresére. És ugyanekkor születik újjá, több mint egy évszázados nem létezés után Lengyelország. Volt tehát mit ünnepelni Prágában, Belgrádban, Bukarestben és Varsóban is.
Az új államok mindegyike igen nagy kihívásokkal nézett szembe. Eltérő fejlettségű fokú, eltérő kultúrájú területek egyesültek az új országokban. Gondoljunk csak a katolikus horvátokra, a görög-keleti szerbekre és a muzulmán bosnyákokra, de gondolhatunk az addig a cári Oroszországban élő lengyelekre is, akik a Monarchiában és a Német Császárságban iskolázott honfitársaikkal folytathatták tovább a közös életüket. De ugyanígy fölvethető a kárpátaljai ruszinok, a felvidéki szlovákok és a csehek egy országban való léte, mint ahogy egy partiumi román földműves is erősen eltérő szokásokkal bírt már évszázadok óta, mint egy-egy moldvai vagy havasalföldi nemzettársa.
Ehhez képest, már szinte csak hab volt a tortán, hogy ugyanezekben az országokban jelentős „egyéb” kisebbségek is jelen voltak, többnyire németek és magyarok. Ebből a helyzetből is fakadt, hogy amikor egy újdonsült nemzetállam kormánya belső feszültségekkel szembesült, kézenfekvő megoldásnak tűnt, az amúgy is vérig sértett, hozzájuk nem hű nemzetiségeken elverni a port. Így azután ahol volt földosztás, ott a magyarokat és a németeket érte hátrány, ahol pedig volt jogkiterjesztés, ott a magyarok és a németek álltak a sor végén. A békeszerződés adta új határok, régi feszültségek helyébe újakat állítottak.
* * *
A közép-európai népek békéje és barátsága nem fakadhatott a világháború után aláírt békeszerződésekből.
Az ekkoriban meghúzott határok évszázados távlatból nézve is mérhetetlen károkat okoztak ennek a térségnek, megbénítva az itt élő nemzetek közötti összetartozás érzését, legyengítve a közös érdekérvényesítés vagy akár a közös önvédelem képességét is. Így azután mindaz, ami a XX. század folyamán utóbb bekövetkezett, akár a hitleri, akár a szovjet megszállás, részben legalábbis az ekkori átkos döntésekből sarjadt ki.
Így tehát ami minket sújtott Trianonnal, az sújtja magát Közép-Európát is. A teher, amit a magunk vállán cipelünk, nemcsak a miénk magyaroké, osztozik benne minden más közép-európai ország is. De ahogy közös a teher, úgy a megoldás felé vezető út is közösen képzelhető el. Ugyanaz a dolog, ami föloldhatja Trianon átkát, föl kell hogy oldja, Európa közepének megosztottságát is. Ugyanaz a dolog, ami egyesítheti a magyar nemzetet, együttműködésre és barátságra kell hogy késztesse a többi közép-európai népet is.
* * *
Amikor kilencvenkilenc évvel ezelőtt szerződést írtunk alá a világ békéjére vonatkozólag, annak a tartós esélye igen csekély volt. Két évtizeden belül kitört a második világháború és az azt követő időszakban sem volt sok köszönet. De a szándék, az irány, az akkor csak képmutatóan hangoztatott elv, a békére való törekvés ma is követhető célnak tűnik. S ennek a nemes célnak a megvalósítása, tartalommal való feltöltése csak rajtunk áll. És ha igazán rászánjuk magunkat, ha jól végezzük a dolgunk, akkor talán nem is kell kilencvenkilenc esztendő, hogy mindez ne csupán álom legyen, hanem részben, vagy egészben akár valóra is váljon.
Trianon átkának a föloldása kéz a kézben jár Közép-Európa békéjével és szabadságával.
