Mi történt a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján? Történelmi léptékű átalakulás, aminek még a neve is vita tárgya manapság: rendszerváltás, rendszerváltozás, rendszerváltoztatás? Amiről sokan úgy beszélnek, hogy meg sem történt igazán, csalás, átverés, ennek nem így kellett volna lejátszódnia…
Röviden: csalódás. Ahhoz képest, hogy mire számítottak a nyolcvanas évek végén élők, nagyon kegyetlen szembesülést hozott a kilencvenes évtized. A szép remények egy jó része nem vált valóra és sok olyasmi következett el néhány esztendő leforgása alatt, amire nem készült föl az ország. Megélhetési válság, tömeges munkanélküliség, silánnyá és aljassá váló pártverseny… A korábbi kiszámíthatóság alapjai megrendültek és csak kevesek számára maradt elérhető a polgárinak nevezhető jólét. Megkeseredett a szánk íze néhány év alatt, s ez a rossz íz azóta is velünk van.
* * *
Félig gyerekfejjel értem meg a ’89-es esztendő nyarát. Véget ért a hatodik osztály, ősszel kezdtük a hetediket. Sokfelé nyaraltam a szünidőben, ahogy az akkoriban megszokott volt. Június közepén vándortáborban jártunk, talán épp valahol a Mecsekben gyalogoltunk, amikor megállt a két tanárunk egy falu közepén és azt mondták, most pedig meghallgatjuk a himnuszt, mert Budapesten most temetik újra az ’56-os hősöket. Nem emlékszem, hogy mit szóltunk ehhez. Álltunk, hallgattunk, aztán mentünk tovább.
Nehéz fölidézni, hogy tizenkét évesen mi kavargott a fejemben. Magamba szívtam egy hangulatot, hallottam sokféle hírt, éreztem hogy változás közeleg. Nem voltak baljós előérzeteim, pedig utóbb visszagondolva okom/okunk éppenséggel lett volna rá. Egyfajta óvatos várakozást, reménykedést, időnként merész álmodozást tapasztaltam magam körül. Jobb élet lesz, nagyjából úgy fogunk élni nemsokára, mint Ausztriában vagy az NSZK-ban. Hogy ez jó célkitűzés-e, s hogy általában az ország adott helyzetéből hogyan lehet jó irányba mozdulni, mindez mennyi erőfeszítéssel, munkával, önvizsgálattal vagy éppen áldozattal jár, ha volt is aki erről beszélt, mindez nem jutott el hozzám. Vártuk a változást, ahogyan azt a bizonyos sültgalambot szokás.
* * *
Hogy én jól láttam-e, valóban jelen volt-e a reménykedés, az álmodozás, a visszafogott várakozás az országban, nem tudom megmondani. De utólag nézve, a csalódás felől értelmezve a történteket, valaminek lennie kellett a fejekben, mert anélkül nem érthető meg, miért érezzük úgy mintha feketelevest itattak volna meg velünk a kilencvenes évek elején.
Hogy ez a várakozás-vágyakozás miben is állt, nehéz pontosan meghatározni. Ám a jelenünk zavarainak a tisztázásához nagyon sokat tehetne hozzá, ha megértenénk, hogy mi volt az az álom és remény, amire számított az ország, a társadalom, a magyar nép.
Mi volt a mi közös álmunk, ami néhány hónapra átjárt mindannyiunkat 1989 nyarán?
Volt-e ilyen egyáltalán?
