Alba Regia: szó szerint annyit tesz Királyi Fehér. A középkori latin nyelvű iratokban jellemzően ezen a néven emlegették Székesfehérvárt. A fehér város a királyság első évszázadaiban az uralkodócsalád székhelye volt, itt tartották a törvénynapokat, az országos gyűléseket, itt hirdették ki a legfontosabb udvari döntéseket. A tatárok pusztító hadjárata után kezdődött meg egy új központ kiépítése Budán, de volt olyan időszak is, amikor Temesvárott vagy Visegrádon székelt az éppen trónon ülő király. Ám bármerre járt a királyi udvar, az ország „lelki fővárosa” továbbra is Fehérvár maradt.
A várost még Géza fejedelem alapította, akit halála után itt is temettek el. Fia, István esetében kérdéses, hogy itt koronázták-e királlyá, vagy másutt, annyi azonban bizonyos, hogy a Nagyboldogasszonynak szentelt bazilikát ő kezdte el építettetni. A következő fél évezredben a királlyá avatásoknak rendre ez a bazilika adott helyet, ha pedig valamilyen okból épp nem lehetett használni, akkor a város egy másik templomában zajlott le a koronázás.
A fél évezred során három tucatnyi magyar uralkodó fordult meg a koronázótemplom szentélyében. Pontos számot nehéz mondani, hisz bizonyos esetekben kérdéses, hogy királynak tekinthetünk-e valakit… A három tucat közül volt aki ötévesen járt a szentélyben, a koronát ugyan a fejéhez érintették, de nem érte meg a következő születésnapját. Volt olyan testvérpár, akiket utóbb ellenkirályokként tart nyilván a történetírás. Olyan király is akadt a sorban, aki merénylet áldozata lett és alig pár hetet tett ki az uralma. Tényleges uralkodás nélkül is többen viselték a magyar királyi címet, s arra is volt példa, hogy valaki évek óta uralkodott már, mire a fejére tehette a koronát.
Az utolsó koronázásokra közel fél évezrede, a gyászos kimenetelű mohácsi csata után került sor. Gyors egymásután két királyt is választott az ország, az egyiket az 1526-os esztendő végén, a másikat egy évre rá koronázták királlyá. Évtizeden túlnyúló viszálykodáshoz és az ország kettő, majd három részre szakadásához vezetett a két király uralma, így nehéz lenne szép emlékűnek nevezni az utolsó fehérvári koronázási ünnepségeket.
A török hadak majd’ másfélszáz évig ültek a város nyakán. A szentély az ezerhatszázas évek elejéig állt, ám lőport tároltak benne, ami az egyik ostrom során fölrobbant. A város később újjáépült, mára az egyik emlékekben gazdag, népes és tetterős dunántúli központtá vált. A templom azonban nem épült újjá.
A középkori gondolkodás, sok világi hívság mellett, a mennyei emelkedettséget, a lelki tisztaságot is látthatta, kereshette a városban. Az uralkodócsaládok számos tagját, a királyok közül legalább tizenötöt a koronázótemplomban temettek el. A sírok több szent végső nyughelyét is jelentették, így sokak számára adtak reményt, akik áldásért vagy csodálatos gyógyulásért fohászkodtak a szentély környékén.
Vajon mit gondolhattak a korabeliek, hová lett a szentség a város elvesztése és a templom pusztulása után? Amikor egy szent hely elveszíti szent jellegét, az addig benne lakozó erők hová költöznek át? Talán elhagyják a földi árnyékvilágot, s visszatérenek a mennyek országába? Vagy új helyet, teret, tárgyat keresnek maguknak lakhelyül?
S mit gondolunk mi, ma élők, vajon tényleg égi erők járták át Alba Regia főtemplomát? S ha igen, hol bujkálhatnak manapság?
