Vannak akik nagyon mélyen jártasak egy kérdéskörben, nagyon hitelesen tudnak beszélni egy-egy ügyről. Bizonyos körökben nagy tekintélyre tehetnek szert, már-már egy adott téma „mestereinek” tarthatják őket. Igaz lehet ez a széles nyilvánosság előtt szereplőkre, de igaz akár néhány fős társaságban működő véleményvezérekre is.
Mi magunk, bármelyikünk, könnyen belekerülhetünk efféle tekintélyszerepbe életünk egy adott időszakában. Vagy mert nagyon jól teljesítünk a szakmánkban, vagy mert a környezetünk fölnéz ránk egy-egy múltbéli helytállásunk kapcsán, vagy bármilyen olyan ok miatt, amiért egy közösség hitelesnek tudja elfogadni valamely tagját.
A tekintéllyel bírás nagy erőt adhat a személyiségünknek, jól eső érzést, elismerést, ám veszélyekkel is járhat. Mindenekelőtt az önteltség veszélyével, amiből fakadóan olyan dolgokról is véleményt nyilváníthatunk, amelyekben valójában már nem vagyunk kellően tájékozottak. Kicsit talán azok vagyunk, de nem annyira, mint abban a kérdéskörben, ami mentén fölépült a tekintélyünk. Ha nem vigyázunk, ez a fajta szereptévesztés könnyen bajok forrásává válhat.
Jelképekkel is leírhatjuk ezt a helyzetet. Az egyik szerepet nevezzük most Mesternek, a másikat pedig Hírnöknek. Leegyszerűsítve a mester az, aki valóban birtokosa a tudásnak, a hírnök pedig az, aki hallott a dologról, tud ezt-azt róla, de nem rendelkezik igazán mély ismeretekkel.
Amíg a mester beszél belőlünk, abban a témában, amiben ez indokolt, addig a dolgok a helyükön vannak. Amikor hírnökként tudósítjuk a környezetünket valamilyen hallomásunkról, az is rendjén lévő. Ám ha a szerepek összekeverednek, az komoly zavart okozhat körülöttünk.
Mert meglehet a mester-szerep csábító és olyan viszonylatokban is eljátszuk, amikor valójában csak hírnökök vagyunk. Szeretünk sütkérezni a tekintély napsütésében és ezért nem valljuk meg a valóságot és olyan dolog értőjének állítjuk be magunkat, amivel kapcsolatban ez nem indokolt. Ezt a szereptévesztést a súlyától függően nevezhetjük játéknak, csínytevésnek, csalásnak.
Ha egyszer esik meg velünk, az se szerencsés, de ha visszatérően keveredünk bele ilyen helyzetekbe, az már kifejezetten káros. Ha pedig már az életünket is elkezdtük eköré építeni, akkor érdemes nagy és éles változásokban gondolkodni.
Ha a kiutat keressük az efféle helyzetekből, segíthet a nyilvánosság előtti megnyilatkozásaink erőteljes korlátozása. Akár a mester szerepünk időleges föláldozása is. De segíthet az is, ha kimondjuk, hogy ebben és ebben a témában nincs annyi tudásunk, hogy megalapozott véleményt alakítsunk ki róla.
Bárhogy is teszünk, érdemes észben tartani, hogy ameddig csak véletlenül keverednek össze a szerepeink, addig mi magunk is pusztán egy tévedés áldozatai vagyunk. Eltévesztjük a szerepünket.
De amikor már tudatában vagyunk mindennek és ezzel együtt visszük tovább a szerepjátékot, egy idő után szemfényvesztővé válunk.
