Van olyan, hogy az életünk egyik-másik területén változtatni szeretnénk. Van olyan, hogy a változtatást könnyű megtenni, de van olyan is, amikor csak sok kihívással szembenézve érhető el valós eredmény. És az is lehet, hogy hetekig, hónapokig vagy akár évekig is eltart, mire megszilárdul a mindennapi életünkben az átalakulás.
Így azután a mélyreható átalakítások egyik jellegzetessége lehet a hosszúra nyúló átmenetiség. Olyan időszakok, amelyekben az átmenet terhei már megmutatkoznak, ám az eredmények még elmaradnak. Amikor a nehézségek élesek és kézzelfoghatóak, a sikerek távoliak és elmosódóak.
Sok változtatási szándék feneklik meg ezekben az időszakokban. Fáradtság vesz erőt rajtunk vagy hirtelen jövő erőhatás billent ki az amúgy is törékeny egyensúlyunkból. Oda juthatunk, hogy a kívánt változtatásnak még nem jött el az ideje, nem adottak a körülmények, most éppen nincs elég erőnk hozzá…
Jó kérdés, hogy amikor sikerül egy ilyen átalakulási folyamatot végigvinnünk, akkor a legnehezebb pillanatokon mi segít át. Miért megyünk tovább, ahelyett hogy megállnánk vagy visszafordulnánk? Mi az a belső, lélektani állapot, ami az eredeti szándékunk melletti kitartásra sarkall? S mitől olyan erős, hogy a kilátástalannak tűnő helyzetekben is reményt ad?
S vajon menet közben tudjuk-e, tudhatjuk-e, hogy hol tartunk? Néha világos fokozatok mentén zajlik le egy átalakulás, máskor meg mintha ködfelhőben sétálnánk, ahol bármelyik pillanatban áthaladhatunk a célvonalon, de az is lehet, hogy a táv tizedét sem léptük még át. Épp e ködösség jelentheti az egyik legnagyobb akadályt, hisz lehet, hogy az út nagyobb részén már átküzdöttük magunkat, amikor elfogy a belső láng.
Néha az segíthet, ha tudunk elvárás nélkül tenni a változásért. Mivel nem tudjuk mikor érik be az erőfeszítésünk gyümölcse, ezért bár eltökélten haladunk felé, de anélkül, hogy vágyakoznánk rá. Ha nincs bennünk elvárás, csalódás sem érhet, a látható visszaigazolások elmaradása okán.
A középkorban dolgoztak úgy templomépítők, hogy biztosak lehettek benne, nem érik meg az építkezés végét. Olyasmiért dolgoztak, aminek a hasznából nem kaphattak. A mai, haszonelvű közgondolkodástól mindez elég távol áll.
Ám lehet olyan mértékű egy életünkön való változtatás, ami ekkora lelki elszánást igényel. Olyasfajta beállítódást, ami minden nehézséggel számol, legfeljebb azonban csak kitér, vár, esetleg visszavonul, de a változtatási szándékról nem mond le. Ha van részeredmény, részsiker, akkor örül neki, tán meg is pihen, de azután halad tovább…
S mikor már az úton való haladás az életünk részévé vált, mikor a szokásaink tárházát alapvetően átrendezte már, egyszer csak be is következik a hőn áhított változás. De olyan is van, hogy oly észrevétlenül történik meg, hogy csak hetek, hónapok múltán eszmélünk rá.
Egy változtatás eredményét többnyire a külső dolgok világában mérhetjük le. Az odavezető út azonban sokszor a belső világunkat terheli meg. Ezért is adódhat olyan helyzet, amikor a szándék, az elhatározás fontosabb, mint az maga eredmény.
