Bennünk élő XX. század címmel indult útjára egy beszélgetéssorozat 2018 nyarán. Az eseményre a KÖZépPONT-ban került sor, és azóta is itt kap helyet, minden hónap utolsó péntekjén. Minden egyes beszélgetés egy rövid bevezető előadással kezdődik. Az alábbiakban a második rész következik, amely a „boldog békeidőkről” szól.
Jó estét kívánok, ez egy beszélgető-est a XX. századról.
Ez a második ilyen beszélgető-est, amikor itt, ezen a helyen, a KÖZépPONT-ban, a Bennünk élő XX. századról beszélgetünk. A XX. századnak arról a részéről, ami nem a tankönyvekben vagy a történelemkönyvekben olvasható, hanem arról, amit a mai estén, az idelátogatók egyike vagy másika elmesél. Amit valaki, vagy valakik átéltek. Lehet az nagy-nagy történelmi esemény hétköznapi szempontból, lehet apró-cseprő ügy, lehet félelmetes, vagy örömteli, … Lehet saját történet, lehet családi emlék, de lehet egy munkatárs, vagy ismerős élménye is. Lehet pontos, de lehet elnagyolt, meseszerűvé változtatott is… A lényeg, hogy legyen benne valami személyes, valami átélhető, az elmesélő számára fontos, a hallgatók számára tanulságos.
Az előző alkalommal úgy általában beszélgettünk a mögöttünk hagyott évszázadról. Keresztül-kasul ugráltunk a század eleje, közepe és vége között. Kinek-kinek a saját élményei, másoknak a szülei, fölmenői emlékei elevenedtek meg. Voltak érdekes észrevételek, mulatságos esetek, volt jóízű nosztalgiázás… De szóba kerültek a háborúk, a meghurcolások, a bebörtönzések is. Voltak tehát szép és voltak felkavaró történetek.
* * *
A mai estén a század eleje, a „boldog békeidők” kerülnek terítékre. Rögvest rá is térek ennek a bevezetőjére, de fölmerült bennem három gondolat, ami ezeknek az alkalmaknak a jellegére, működésére vonatkozik.
Az első ilyen észrevétel, a nemzedéki kérdés. Nemzedéki, vagy korosztályi, ahogy tetszik. Nevezetesen az, hogy az eltérő életkorokból fakadóan, nagyon más a bennünk lévő „élményanyag” a XX. századból.
Voltak olyan korszakok a múlt században, amik másfajta, erőteljesebb hatást gyakoroltak az azt megélőkre, mint a későbbi nemzedékekre. Ha jobban megvizsgáljuk a XX. század történetét, akkor talán elfogadható az az állítás, hogy egészen más volt mindaz, ami nagyjából 1960 előtt történt, mint az, ami utána. Más, átélni a nélkülözést, az üldöztetést, a kiszolgáltatottságot, és más ezekről utólag, kiszámíthatóbb és biztonságosabb időszakokban eszmét cserélni. Más, ha valaki személyesen élte át a II. világháborút, mint ha csak történeteket hallott róla. És megint más, ha valakit az ’50-es években megfenyegetett az ÁVH, és más ha az úttörő nyakkendő megvonásával fenyegette meg az osztályfőnöke. Természetesen bárki életében bármikor előállhatott olyan embert próbáló helyzet, amit valamely történelmi adottság hozott létre, de ezek számszerűleg és minőségileg mégis inkább a század középső évtizedeiben voltak a legerőteljesebbek és a legsűrűbbek.
Így azután, érdemes leszögeznünk, hogy az idősebbeknek járó tisztelet, ebben a megközelítésmódban megkülönböztetett módon érvényes. Mindenkinek, aki átélte a vészterhes évtizedeket, és akár mesél róluk, akár csak jelen van és figyel a többiekre, külön köszönet jár.
A második gondolat, pedig éppen az élmények megosztásának a lehetőségeiről szól. Sokszor úgy értjük ezeket a megosztásokat, mintha ez azt jelentené, hogy az illető egy az egyben, töviről-hegyire mesélje el azt, amit átélt. Nos természetesen, nagyon jó, ha valaki képes is és hajlandó is erre. De vannak, lehetnek olyan esetek, amikor ez a megközelítésmód inkább a hallgatásra, a meg nem osztásra ösztönöz. Ezért arra is bátorítok mindenkit, hogy akár némileg átírt módon, esetleg a szereplők megváltoztatásával, bizonyos konkrétumok elködösítésével, de a történet igazát, lényegét megőrizve, ossza meg velünk ezeket az élményeket.
És ahogy adott esetben valakinek nehezére eshet a saját megrázó élményeiről beszámolni, úgy hasonlóan nehéz lehet, ezt a fölmenőivel kapcsolatban is megtenni. Ám nekünk, hallgatóknak, és általában a közösségnek, jót tesz, ha beszélni tudunk a megtörtént sorscsapásokról, s ily módon lehetőségünk adódik elgondolkodni rajtuk, esetleg valamiféle tanulságot levonni belőlük.
Ugyanehhez az „élmény-megosztáshoz” tartozik a harmadik meglátás is. A családi emlékezések egy igen különleges lehetősége és felelőssége. Ez egy igen fontos pont, ami mellett érdemes egy kissé elidőzni. Nem csak az áldozatok élték túl a XX. századot. Nem csak az áldozatoknak voltak leszármazottjaik. Úgyis érdemes ránézni a dologra: egy-egy családon belül nemcsak hősök, vagy áldozatok élhettek, élhetnek. Minden korban éltek mulasztók, felelősök, elkövetők is. Az ő történeteik is velünk élnek, bennünk élnek.
És egyáltalán nem olyan könnyű ezekről beszélni, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Ám ha valaki ilyen történettel áll elő, azzal lehetőséget ad számunkra, többiek számára, hogy árnyaltabban, összetettebben láthassuk, mi minden lelki teher öröklődhet tovább, családi szálakon.
* * *
Eddig tartott a kitérő, most pedig lássuk a „boldog békeidők” korát. A mai estén alighanem nem ütközünk bele a századfordulóról származó személyes élmények áradatába, hacsak nem vallja be valaki hamarjában, hogy bőven elmúlt már száz esztendős. De mindenkinek vannak, voltak szülei, nagyszülei, dédszülei és még további fölmenői, és az, hogy melyik család hogyan élt a századfordulón, az 1900-as évek elején, annak mégiscsak akadhat valamilyen lenyomata bennünk.
A mából nézve az első világháború előtti évek kicsit meseszerűek. Más világ volt az, ahonnan elindult az évszázad, nagyon más, mint ahová a végén megérkezett. Magyarország az Osztrák-Magyar Monarchia része volt, Ausztria egyenrangú társországa, melynek az élén Ferenc József, a császár és király állt. Az öreg uralkodó már hosszú évtizedek óta ült a trónján, alakja, mondatai legendákká válva élnek még ma is. Állítólag egy bécsi festő kiállítására betérve, egy újságírónak azt találta mondani, hogy neki nem tetszetnek ez a modern képek, mire a művész öngyilkosságot követett el. Ferenc József, hogy ez a kényelmetlen helyzet soha többé ne fordulhasson elő, ettől kezdve minden ilyen kérdésre ugyanazt a választ adta: „Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve!”
Ekkoriban az ország lakóinak még csak a kétharmada tudott írni és külön kategóriában tartották nyílván a csak olvasni tudókat, számuk többszázezer volt. Az emberek bő fele még kizárólag földművelésből élt, a többség fával vagy szénnel fűtött, gyalog vagy lovas szekéren járt, és csak a nagyobb utazásokhoz vette igénybe a gőzmozdony húzta, vasúti kocsik kényelmét. Akkoriban azonban nemcsak első és másod, hanem harmad és negyed osztály is létezett a MÁV-nál, és bizony megeshetett, hogy az olcsóbb jegy megvásárlása esetén, az embernek egy-egy tyúkkal, vagy kecskével is meg kellett küzdenie az ülőhelyért.
Budapest már ekkoriban is világváros volt, a benne élők száma elérte az egymilliót, miközben a következő legnagyobb magyar város polgárainak a száma a százezret is alig haladta meg. Voltak még nemesek, voltak bárók, grófok és hercegek, s mindenkinek tudnia kellett, kezdve a cselédlánytól az egyetemi tanárig, kinek-kinek milyen megszólítás jár: Nagyságos, Méltóságos vagy Kegyelmes?
Miközben számolatlanul éltek még emberek vidéki tanyákon, akik egész életükben még a járást sem hagyták el, addig a fővárosban voltak olyan kávéházak, ahová öt-hat nyelven járatták a napilapokat és a folyóiratokat, a világ minden tájáról.
Állt már az Országház épülete, benne parázs vitákat folytattak az akkori politikai nagyságok: Tisza István, Apponyi Albert, Wekerle Sándor vagy éppen Károlyi Mihály. Voltak utcai tüntetések, köztük volt békésebb is, de volt bizony olyan is, amit a csendőrség vert szét, több tucat halálos sérülést okozva. Terítéken volt a kiegyezés kérdése állandóan, mellette a nemzetiségek ügye, azután a Nemzeti Bank, vagy a Monarchia közös kiadásaihoz való hozzájárulás, ahogy akkoriban hívták, a kvóta kérdése.
Ifjabb és vénebb költők és írók sora pusztította a tintát: Ady Endre, Herceg Ferenc, Móricz Zsigmond, Mikszáth Kálmán, Kosztolányi Dezső vagy Babits Mihály.
A színpad világában is színészlegendák sorakoztak egymás mellett: Blaha Lujza volt a nemzet csalogánya, vele versengett estéről estére Jászai Mari, majd a következő nemzedékek nevében ekkor jelentkezett be Fedák Sári.
A húszmilliónyi országlakónak a fele volt magyar, millió számra éltek románok Erdély felé, tótok a Felvidéken, németek, azaz svábok és szászok mindenfelé, rácok és horvátok a déli országrészeken. Létezett egy fogalom: magyarosodás, és sokan bizony igen derűsen tekintettek a jövőbe, volt olyan publicista, aki a század közepére már egy harmincmilliós Magyarországot vizionált.
Mi utólag, két világháború és több más megrázkódatás után nevezzük úgy e kort, hogy „boldog békeidők”, de jó kérdés, hogy valóban az volt-e? Hiszen ami 1914 után következett, az még javarészt e békeidőkben felnőtt emberek tetteiről árulkodik…
De bárhogy is volt akkor, mindannyiunknak éltek ebben az időben ősei, akik tartottak valahonnét-valahová, emelkedtek fölfelé vagy süllyedtek lefelé, tették a dolgukat, vagy épp elmulasztották… Az emberek élték az életüket: párt kerestek és szerettek, gyereket szültek és fölneveltek, közben pedig földet műveltek, a munkájuknak köszönhetően új házak és gyárak, utak és hidak, terek és városrészek épültek föl. Ezért érdemes tisztelettel megemlékezni róluk, gyarlóságaikkal, esendőségeikkel együtt is.
És ezért vagyunk itt ma este, hogy beszéljünk róluk, megelevenítsük egy pillanatra az emléküket. És tesszük ezt hónapról-hónapra, minden hó utolsó péntekjén, a következő alkalommal majd az 1914 és 1920 közötti „fölkavaró évek” évekkel foglalkozva.
Tehát ma este, itt és most eljött a „boldog békeidők” ideje.
Az előadás 2018. augusztus 31-én hangzott el.
