Amikor a mai Magyarországon, két polgár a politikáról kezd el beszélgetni, az jellemzően a pártok, politikusok hatalmi küzdelmeinek a taglalását jelenti. Ki kormányozza az országot, ki győz a választásokon, mit nyilatkozott egy-egy kormánypárti vagy ellenzéki vezető, és ez hogyan befolyásolja a népszerűségüket? A hatalmi kérdés a rendezőelv ezekben az eszmecserékben, az érdemi, valós közéleti kérdések csupán eszközöket, példákat jelentenek a viták során. Az, hogy valójában mi a helyezet a közoktatással vagy az egészségüggyel, az adórendszerrel vagy a közbiztonsággal, a határvédelemmel vagy a választási rendszerrel, csak addig érdekes, amíg alátámasztják az érvelésünket, és néhány percen belül akár többször is tudunk váltani a témák között, ha a vita szükséglete úgy hozza.
Ebből a helyzetből az következik, hogy a közbeszédben ugyan sok szó esik a közélet fontos kérdéseiről, de valójában nagyon alacsony színvonalon, sekélyesen és másodlagosan.
Ha olyan polgárok találkoznak, akik egyébként egy politikai táborba tartozónak tekintik magukat, akkor a beszélgetés során egyre jobban és jobban megerősítik a saját álláspontjukat. Ám ehhez szükségtelen a konkrét ügyek mélyreható értelmezése, elég csupán címszavakban fölemlegetni őket, és az ellenoldali tábor ügyetlenségét és erkölcstelenségét ostorozni.
Ha pedig ellentáborba tartoznak a polgárok, akkor a vita gyorsan veszekedéssé, indulatos adok-kapokká silányul, ahol az egyes ügyek szintén csupán bunkósbotok, amik bizonyítják a saját oldalunk igazát és a másik oldal tévedését vagy ártó szándékát. Előbb-utóbb vagy megszakad a beszélgetés, vagy a témát ejtik el a beszélgetőtársak, jobb a békesség fölütéssel. Ezek a viták oly módon zajlanak, mintha az adott pillanatban fönnállna annak a lehetősége, hogy a másik oldal föladja az álláspontját, a táborhoz tartozását és az érvelésünk hatására, belátva a tévedését, végre „jó útra” tér. Pedig ilyen fajta álláspont változtatásra oly ritkán kerül sor, hogy két ilyen között akár olimpiát is rendezhetnénk.
A probléma egyik gyökere, az ilyenfajta beszélgetések céljának a tisztázatlansága. Miért ülünk le vitázni, mit akarunk elérni, mi a célja a beszélgetésünknek? Másfajta megközelítést igényel, ha a politika hatalmi oldaláról, a kormányról, a pártokról, a politikusokról akarunk vitázni, mintha a közélet egy-egy számunkra fontos vagy érdekes részletéről szeretnénk beszélgetni. A két megközelítésmód más hozzáállást, más lebonyolítást, „vitarendet” kíván. Ám mind a kettőnek megvan a maga szépsége és előremutató mivolta, éppen csak a rájuk vonatkozó vita- és megbeszélésszabályokat érdemes szem előtt tartani.
A beszélgetés rosszízűvé válása esetén, okkal gyanakodhatunk, hogy valahol „szabálysértést” követtünk el, kiléptünk a célhoz rendelt műfaji mederből és innen már könnyen elszabadulnak a közéletünk démonikus erői, és egyre erősödő örvényszerű mozgásukkal, elemésztik az értelmes közéleti-politikai eszmecsere lehetőségét.
Pedig a közügyekre igen jótékony módon hatna a tartalmas átbeszélés, az értő elemzés. Akár a politika nyers, hatalmi oldaláról, akár az egyes közéleti témákról, kérdésekről legyen szó. A felelős állampolgári viták, közös gondolkodások kifejezetten építő jellegűek, a közgondolkodásra pozitívan visszaható események. Ezért a gyakorlásuk, mind a benne résztvevők, mind általában a közélet számára, nélkülözhetetlenül hasznosak.
Épp ezért érdemes az ilyenfajta beszélgetések, eszmecserék, viták rendjét, lebonyolítását alaposabban kidolgozni. Ez mindannyiunk közös érdeke és mindannyiunk közös felelőssége is. A lehetőség pedig bárki számára adott, minden próbálkozás, erőfeszítés a köz javára válhat.
