Az Európai Unió korunk egyik legérdekesebb vállalkozása. Körülöttünk, fölöttünk, rajtunk kísérletezve szüli meg magát egy újfajta államszerkezet és ki tudja ma még, hogy milyen lesz a végső formája. Európa alapjairól és irányairól gondolkodott el Gyurgyák János Az egyetlen kiút Európa csapdájából című cikkében, ebből valók az alábbi idézetek.
Az írás 2018 decemberében látott napvilágot a Válasz Online „hasábjain”.
[…] elsősorban Európa múltja, jelen és jövője foglalkoztat, s nem csupán az Európai Unióé. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a két dolog nem ugyanaz. Bár az elmúlt néhány évtizedben az Európai Unió mintegy kisajátította Európát, azaz kizárólag magát nyilvánította az európaiság letéteményesévé. Ha el is tekintünk attól a problémától, hogy Oroszország mennyire része Európának, akkor is tény, hogy Európa fontos nemzetei, mint például a svájci vagy a norvég nem részei az uniónak. De talán nem is kell ilyen messzire menni, hiszen Nagy-Britannia kilépése, az úgynevezett brexit folyamata egyértelműen bizonyítja, hogy a britek kb. fele-fele arányban megosztottak ebben a kérdésben, a skótok, a velsziek és az északírek inkább az unió mellett, az angolok inkább ellene. Magyarul: még az uniót alkotó alapnemzetek közvéleménye sem egységes az unió elfogadásának kérdésében.
Nincs egy olyan formula, nincs egy olyan definíció, amely hiánytalanul visszaadná Európa lényegét vagy értelmét. Ennek ellenére annyi mégiscsak elmondható, hogy Európa társadalmaiban a történelem folyamán ‒ még ha ezt a folyamat átmenetileg meg is akadt ‒ a félelem, valamint erőszak- és igazságtalanság mennyisége nagymértékben csökkent és a társadalom szabadságfoka növekedett. Másodszor, Európát nagyfokú regionalitás, továbbá nem jelentéktelen nemzeti különbségek jellemzik. Harmadszor, Európának vannak részben a görög-római tradícióból, részben a kereszténységből fakadó közös gyökerei. Negyedszer, az európai társadalmak valóban aktívak, dinamikusak, s nem passzívak, mint a sintoista, a konfuciánus vagy a buddhista civilizációk voltak, továbbá erős bennük a szabadságra, sőt a lázadásra való hajlam, azaz szembeszállás mindennel, ami elnyomhatja, háttérbe szoríthatja az embert. A dinamikus mozgás ellenére Európát továbbra is nagyfokú stabilitás jellemzi. Az európai történelem egyik nagy csodája, hogy ez a stabilitást biztosító legitimáció, ugyanakkor az állandó dinamikus változás együttesen jelentkezik.
Az Európai Unió ’alapító atyái’, nem úgy, mint a maiak, nagyon is tisztában voltak egy közös európai identitás jelentőségével. Nekik ugyanis az volt a reményük, hogy a nemzetek közötti szolidaritás hamarosan erősebb lesz az általuk idejétmúltnak tekintett nacionalizmusok összetartó erejénél, azaz, a közeljövőben kialakul egyfajta közös európai identitás. Még Jean Monnet is azt gondolta, hogy nem elég csupán szupranacionális intézményeket létrehozni, hanem mindenekelőtt magukat az európai embereket kell egyesíteni. Az eddigi európai erőfeszítések és programok bár kétségtelenül erősítették egy európai hálózat létrejöttét, az identitás kérdésében azonban semmi komolyabb eredményt nem értek el.
Ezek a kísérletek nem váltak tényleges közösségképző erővé, továbbá nem hoztak létre egységes európai közvéleményt, így mindmáig a nemzetek maradtak az identitás és kulturális egység legfontosabb vonatkoztatási pontjai. Több mint hetvenéves uniós erőfeszítések ellenére sem tudott létrejönni a közös európai identitás.
Mi következik mindebből? Mivel nem alakult ki egységes európai identitás, így nincs egységes európai társadalom és európai közvélemény, ennek következtében nem alakult ki az egységes európai politikai közösség sem. E nélkül azonban föderális Európáról beszélni, ilyet megvalósítani, nem más, mint kalandos és veszélyes vállalkozás, de leginkább merő illúzió. Ugyanakkor a világban és Európában bekövetkezett alapvető változások miatt már nem lehet visszatérni a régi, jól megszokott nemzetállami keretek közé sem, amelyet ‒ nem teljesen alaptalanul ‒ manapság szidalmazni szokás, elfelejtve, hogy a modern korban a nemzetek teremtették meg azt a politikai közösséget, amely talaján a demokrácia és a jogállam egyáltalán kibontakozhatott.
Ezek után nem is csodálkozhatunk, ha az európai polgárok nehezen tudnak azonosulni egy ilyen soha és sehol nem volt, alig definiálható, bonyolult képződménnyel, ezzel a kentaurral, mely pontosan leképezi a föderalisták és konföderalisták között létrejött és folyamatosan változó kompromisszumot. Valahol itt van a mélyen fekvő oka a negatív eredménnyel végződő referendumok sorozatának, amit az európai szupranacionális politikai elit mindig értetlenkedve és megdöbbenéssel fogad. Általában is elmondható, hogy az inkább föderációpárti európai gazdasági, politikai és kulturális elit képtelen belátni, hogy elképzeléseiket nem mindenki osztja, s az európai népesség többsége elutasítja. Nem véletlen, hogy ez az elit tartózkodik attól, hogy a föderáció kérdését összeurópai népszavazásra bocsássa.
Arra a kérdésre a fentiekben felsorolt érvek alapján, nevezetesen hogy lehetséges-e egyáltalán föderális államszövetség politikai-kulturális közösség nélkül, határozott nemleges választ adnék. Egy ténylegesen működő politikai-kulturális közösség nélküli föderatív Európában rendkívüli módon megnehezülne, ha nem egyenesen lehetetlenné válna a demokrácia, s nagymértékben megnövekedne egy centralisztikus-bürokratikus politikai berendezkedés veszélye. Egymással hatékonyan kommunikálni képtelen, az értékek minimális konszenzusát elfogadni nem hajlandó, a nemzeti helyett egységes politikai-kulturális közösséget kialakítani nem tudó népesség állandó konfliktusok forrása lenne. Nem tudja az ilyen politikai szisztéma ugyanis kitölteni azt a mély szakadékot, amely egyfelől a kormányzók, az irányítók, másfelől kormányzottak és irányítottak között húzódik. Működőképes politikai közösség és közvélemény nélkül képtelen lenne egy ilyen föderális politikai rendszer megszerezni az irányítottak döntő többségének lojalitását, így tovább mélyülne a szakadék az elit és a népesség többsége között. Ennek az ellentétnek a feloldása nélkül nincs megoldása az európai problémának.
Végső soron tehát arra a következtetésre jutottam, hogy itt lenne az idő visszatérni a konföderációs elképzelésekhez, amelyeket először Charles de Gaulle és belügyminisztere, Christian Fouchet fejtettek ki, s amelynek lényege, hogy az európai parlament a nemzeti parlamentek küldötteiből áll, valamint korlátozott hatalommal bír, s a bizottság csupán végrehajtó szerve a szuverén országok tanácsa egyhangú döntéseinek.
Ebből következően egyfelől itt az idő felhagyni a lehetetlen megkísértésével és délibábok kergetésével, mert ez még komoly gondokat okozhat a jövőben. Másfelől le kell számolni azzal az illúzióval, hogy van visszatérés a nemzetállamok korába, s létezik még működőképes nemzetek Európája, hacsak a fenti konföderációs elképzelést nem nevezzük annak.
