„… az előítélet lényege tulajdonképpen önvédelem. De egy életellenes, gyilkos önvédelem.” „A jövendő lehetősége azon fordul meg: hajlandó és képes lesz-e az emberiség irtózatos előítéleteinek … feláldozásával elszánt revízió alá venni önmagát?”
Makkai Sándor református erdélyi püspök írása 1931-ben jelent meg Kolozsvárott. A Magunk revíziója című könyv az erdélyi magyarság Trianon utáni helyzetét, cselekvési lehetőségeit, lelki vívódásait járja körbe.
A kiválasztott szövegrészek az előítéletek káros hatásait állítják előtérbe. A megfogalmazott gondolatok kilenc évtized távlatából is megfontolandónak tűnnek.
Az előítélet […] nem egyéb, mint makacs és oktalan ragaszkodás a fogalmakhoz, szemben az élettel. Változhatatlanságot tulajdonítani azoknak az emberi, ideiglenes véleményeknek, melyekbe a folyton változó, hullámzó, egyre szélesebb, gazdagabb, változatosabb és nagyszerűbb valóságot tökéletlenül befogni akartuk.
[…] az előítélet lényege tulajdonképpen önvédelem. De egy életellenes, gyilkos önvédelem. Az ember oktalan módon ragaszkodik ahhoz, hogy biztosított, végleges, lezárt formái legyenek, mert ez kényelmesebb, nem igényel új erőfeszítéseket, küzdelmet és szenvedést. A tudós, aki előtt felhajnallik az új igazság angyala, megbúvik egy elmélet immár üres csigahéjában, melyből az élet kihalt, mert fél, hogy ennek az angyalnak megjelenése halált jelent az ő megszokott és népszerűvé vált, hírt, dicsőséget vagy hasznot jelentő tanítására. […] Az élet új és új helyzeteivel, feladataival, zengő hívásaival, kürtszavú parancsaival szemben így vetjük meg a lábunkat szentesített erkölcsi, nemzeti, politikai, pedagógiai elvekben s a saját tehetetlenségünket, kislelkűségünket, gyávaságunkat, kényelmünket, önzésünket, mint örök és változhatatlan igazságot szegezzük neki az életnek, melynek árja új jövő felé rohan. Az előítélet az emberben levő […] sárba, porba visszahúzó ősállat ordítása: nem akarok tovább menni, más lenni, küzdeni, élni: aludni akarok, rothadni akarok!… Az előítélet az elme és a szív összehúzódása, megkeményedése, elzárkózása a valóság, az igazság, az élet elől.
Nem szükséges azonban, hogy az előítélet tudatosan rosszindulatú legyen. A jobb meggyőződés ellenére való ragaszkodás a rosszhoz, az elavulthoz, az élettelenhez, már túl is van az előítéleten. Az előítéletben éppen az a lényeges, hogy az ember nem engedi meg a jobb meggyőződés felülkerekedését, már csirájában eltapossa a lehetőséget, hogy más álláspontra jusson. De azért az előítélet mégis, mindig bűnös, a kötelességmulasztás bűne. Az elásott talentum felelősségét és legszigorúbb büntetését hordozza.
Mi az a nagy kötelesség, amelyet az előítélet megtagad? Magának az életnek örök megújulási útja: folytonosan tágítani az elmét és a szívet, rugalmassá és befogadóvá tenni az élettel szemben, mindig újra és újra feltenni a már megoldottnak hitt kérdéseket és mindig újra megkeresni rájuk a feleletet, hogy ezáltal részesei lehessünk a valóságos életnek […].
Az előítélet minden kor és minden ember életében ott kísért és pusztít. De vannak korok, helyzetek, nemzedékek, akiknek életében megszázszorozódik az előítélet kísértése és veszedelme. […] a felettünk elzúgott világkatasztrófa kérdésessé tette az összes lezárt fogalmakat és meggyőződéseket a világnézet, a történelmi szemlélet, az erkölcsi felfogás, a politikai, a gazdasági, pedagógiai, társadalmi viszonylatok egész területén. A mai világhelyzet, az emberiségnek ez a legnagyobb válsága viharos erővel kényszeríti a lelkeket életük gyökérig menő revíziójára. A jövendő lehetősége azon fordul meg: hajlandó és képes lesz-e az emberiség irtózatos előítéleteinek, makacsul lezárt fogalmainak feláldozásával elszánt revízió alá venni önmagát? Mindazok a kísérletek, melyekkel a világhatalmak tényezői toldozzák-foldozzák a régi fogalmak rongyokra hasadozó véres köntösét, csak mind fájdalmasabb, kíméletlenebb világossággal tárják fel a meztelen igazságot: az élet meghaladta a múltat, az emberiségnek új életre van szüksége és ehhez az új élethez a fogalmak, a meggyőződések új ruhája és nem új foltjai kellenek. […]
De nagyon érdekes az, hogy az élet revíziója nem új kitalálások, hanem éppen a minél régibb, minél megszokottabb és minél magától értetődőbbnek tartott fogalmak, elvek, ítéletek újra való átvizsgálása, felelevenítése, revíziója által lehetséges. A termékeny forradalmak, a nagy felfedezések, a korszakokat formáló igazságok mindig a legrégebbi és legmegszokottabb fogalmakhoz tértek vissza és azoknak revíziójából születtek meg. Saját életünk megújulása is csak az alapvető fogalmak revíziója útján lehetséges. […]
Tehát az előítélet legyőzése nem abban áll, hogy ugyanannak a lemaradt, megüresedett, megkövült, beteggé és méreggé vált lelkületnek és törekvésnek új neveket adjunk, hanem hogy a régi fogalmakat új tartalommal töltsük meg, hogy alkalmazzuk fogalmainkat a tények új parancsaihoz, újra szőjük a ruhát, az igazság, az élet, a valóság mértéke szerint, amely kinőtte és szétszakította a régi posztót.
Makkai Sándor 1890-ben született Nagyenyeden, Erdélyben. Író, lelkész, 1926-tól az erdélyi református egyház püspöke. Újszerű gondolkodásával, önismeretre való nevelési törekvéseivel az erdélyi magyarság nemzeti, egyházi, irodalmi és közéleti megújulásán fáradozik. 1936-ban lemond a püspöki tisztségéről és áttelepül Magyarországra, majd az egyetemen tanít Debreceben. 1951-ben hunyt el Budapesten.
Bővebb életrajza a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban található meg.
A Magunk revíziója című könyv teljes szövege olvasható akár az Erdélyi Magyar Elektronikus Könyvtár, akár a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapján. Az idézett részletek a Parancsoló tények című fejezetből valók.
A könyvről Móricz Zsigmond még a megjelenés évében tett közzé egy igen terjedelmes ismertetőt, a Nyugat hasábjain.
(A hivatkozások 2021 júniusában elérhetőek voltak.)
