Következzék három történet. Az első kettő 1848-ban, előbbi márciusban, utóbbi májusban, a harmadik pedig 1849 tavaszán esett meg. Mindegyik történet kötődik egy-egy budavári helyszínhez.
A történetek nemcsak elolvashatóak, hanem meg is hallgathatóak, az adott szövegek címsora melletti dobozban. (A felvételek telefonnal készültek, ezért közel sem tökéletes a minőségük.)
Az ünnepi lehetőségekről lásd az erről szóló cikket.
Helytartótanács
(Letölthető innen. [~8Mb])
Az eső hol sűrűn zuhog, hol enyhébben szitál. Szinte egész álló nap mossa a budai utcák macskaköveit. Délután öt órát mutat az óra. A dunai hajóhídon tízezres tömeg vonul át. A várba tartanak, föl a várba, a Helytartótanács hivatalába. A csúszós utcákon is határozottan haladnak. Követeléseket visznek, diadalittasak és tettre készek. Az elmúlt órákban sikert sikerre halmoztak. Déltájban talán még ezren sem voltak, amikor a cenzorok engedélye nélkül kinyomtatták a Nemzeti Dalt és vele együtt a 12 pontot. Délután három órára, amikorra népgyűlést hirdettek meg a Múzeum előtti térre, már legalább tízezren gyűltek össze. Innen a pesti városházára mentek, ahol a városatyák, többé-kevésbé jó szívvel fogadták őket. A föllelkesült forradalmároknak itt az az ötletük támadt, hogy a Budán székelő, legmagasabb rangú kormányzati szervvel, a Helytartótanáccsal is jóváhagyatják a követeléseiket.
* * *
A Helytartótanács a királyi akarat végrehajtó szerve volt és több mint egy évszázaddal korábban hozták létre. Kezdetben Pozsonyban, majd a XVIII. század végétől Budán működött. Mivel a Habsburg uralkodók igen kevés időt töltöttek az országban, ezért szükség volt egy állandó szervezetre, amely a napi ügyek intézését, helyben végezte el. A Helytartótanács igen kevés kérdésben hozhatott önálló döntést, minden fontosabb ügyben ki kellett kérnie, a Bécsben székelő kancellária véleményét. Ezzel együtt, népes hivatalnoksereg tologatta benne az aktákat nap-nap után, a segédekkel együtt, több mint kétszázötvenen dolgoztak itt, az 1840-es évek derekán.
Ha valaki ma arra adná fejét, hogy az egykori Helytartótanács székhelyét megkeresse, az sétáljon föl Budán a Várba és a Hadtörténeti Múzeum mögött, a Kapisztrán téren nézzen körbe. A téren található a Mária Magdolna-templom árván ágaskodó tornya. 1848-ban még állt a templom egésze, melynek alapjait a XIII. század közepén rakták le. 1792-ben ebben a templomban koronázták királlyá I. Ferencet. Ha továbbnézünk a templomtorony mellett, akkor az Úri utca elején megpillanthatjuk a ferences barátok egykori rendházát, amelyet 1795-ben a Magyar Királyi Helytartótanács foglalt el. Ugyanebben az évben, a jakobinusnak nevezett magyar mozgalmárok raboskodtak az épületben. A tér hátunk mögött lévő részét a Múzeum épülete zárja le, amelyet eredetileg kaszárnyának szántak, az első szakaszának az építése pedig, éppen a forradalom előtti esztendőben fejeződött be.
* * *
A lelkesedéstől duzzadó sokaság, továbbra is szakadó esőben, délután öt óra után néhány perccel éri el a teret és a küldötteik útján azonnal elő is terjeszti a követeléseit. Biztosítékot kérnek arra, hogy a várban állomásozó katonaságot nem fogják bevetni a forradalom ellenében, ragaszkodnak Táncsics, azaz ekkor még Stancsics Mihály azonnali szabadon bocsájtásához és igényt tartanak arra is, hogy a délelőtt már kivívott sajtószabadság, hivatalosan is megerősítést nyerjen. A Helytartótanács elnöksége rövid tárgyalás után, kisebb igazítások mellett, rábólint a követelésekre. Fél hatkor a tanács ideiglenes elnöke, gróf Zichy Ferenc és a forradalmi küldöttség rangidős tagja, Nyáry Pál együtt jelenik meg az épület egyik ablakában és közösen jelentetik be a döntést, a körös-körül izgatottan várakozó tömegnek. Óriási üdvrivalgás tör ki és az ünneplés részeként még azt is kiharcolják, hogy a sajtószabadság megszületésének tiszteletére, a hivatal épületét kivilágítsák.
* * *
A hivatal még majdnem egy hónapig működött tovább, de érdemi hatása az későbbiekre nem volt már. Április közepén pedig ténylegesen is befejezte a munkáját, amikor az új kormány tagjai megérkeztek Pestre és átvették az ügyek intézését tőle. Az 1860-as években még egy rövidke időre föltámasztották a tanácsot, de a történelmi szerepe 1848 tavaszán lezárult.
Ahogy a március 15-ei eső lemosta a budai és pesti utcák köveiről a koszt és a port, úgy sodorta el a forradalmi hangulat a magyar alávetettség e jelképes intézményét. Aznap délután, a téren és a környező utcákban álló ezrek, valóságosan élhették át a szabadság élményét. Annak a szabadságnak az élményét, amelyet éppen az addig őket elnyomó hivatal vezetője tett aláírásával törvényessé és hivatalossá.
Éppen ma 173 éve, győzött a magyar szabadság!
Macskazene
(Letölthető innen. [~10Mb])
Éjszaka van, a Duna fölött magasan ragyog a félig megdagadt Hold. Ifjak vonulnak a hajóhídon át. Különféle zajkeltő eszközöket visznek magukkal, törött fazekat, vaskanalat, kereplőt, dobokat. Pár százan vannak, lelkesek és vidámak. Borsot törni mennek, a budai hadparancsnok orra alá. Meg akarják mutatni neki, hogy nem feleselhet tovább a magyar kormánnyal.
Fél óra sem telik el és óriási riadalommal menekülnek visszafelé a hídon, többeken mély vágások láthatóak, s legalább egy halálos áldozata is lett e véres éjszakának.
* * *
1848. május 10-én, alig két hónappal a forradalom győzelmét követően, egy szerdai nap éjjelén, tíz óra tájban keltek át a fiatalok, a pesti oldalról Budára. Hetek óta bosszantotta őket Ignaz von Lederer, vagy magyarosan inkább Lederer Ignác tábornagy, a budai főhadparancsnokság parancsnoka. A majdnem nyolcvan éves tábornagy, azzal vívta ki a márciusi ifjak ellenszenvét, hogy többszöri követeléseikre sem adott elegendő karabélyt, puskát és kardot, a szervezés alatt álló nemzetőrség felfegyverzéséhez. Ám éppen május 10-én este érkezett meg a fővárosba az a királyi leirat, amely egyértelműen a Batthyány-kormány irányítása alá rendelte az országban állomásozó katonai alakulatokat. A forradalmár legények pedig megünneplendő az ügyük győzelmét, úgy gondolták, hogy macskazenével leckéztetik meg az agg hadvezért. Úgy tervezték, hogy éjnek évadján az ablaka alá lopóznak és ott nagy lármát csapnak, hamisan énekelnek, csörömpölnek, dörömbölnek, ahogyan csak bírnak. Ám a tábornagy tudott a tervükről és régivágású katonatiszként úgy gondolta, hogy ez a viselkedés nem megengedhető. A Szent György téri lakása elé várta a rendbontókat, ott két oldalt, takarásban több osztagot állított föl. Amikor pedig a zajongás megkezdődött, az egyik oldalról gyalogosok, a másik oldalról lovasok rohanták meg a tüntetőket. Percek alatt csupa vér lett a tér, menekült ki merre látott, a többség a várkerten át rohant vissza a hajóhíd irányába.
* * *
A Szent György tér ekkoriban nagyon máshogy festett, mint manapság. A tér déli oldalán még nem a palota egyik szárnya, hanem egy nagyméretű katonai szertár állt. Nyugatra és északra több kisebb-nagyobb épület is látható volt, a mai régészeti feltárások helyén. Ezektől az épületektől pedig az utcák és a tér szerkezete alapvetően másképp nézett ki. Az állandóságot a téren, szinte csak a XIX. század elején épült Sándor-palota és a mellette álló, nála néhány évtizeddel idősebb Karmelita kolostor jelentik.
Természetesen a budavári siklót sem használhatták a vár korabeli látogatói. És ha ma lenézünk a sikló melletti mellvédről, akkor a pesti oldalon és a Dunán is teljesen más kép bontakozik a szemünk elé, mint 1848 késő tavaszán. Pest városa csak egy-egy irányba nyúlt túl a mai belvároson, egyes emlékezők szerint a Szent Rókus templom környékén időnként még farkasokkal is találkozhattak az arra járók. Pesten már akkor is több mint kétszer annyian éltek, mint Budán, de a két város polgárainak a száma együttesen még alig haladta meg másfélszázezer főt.
A Dunán már látható volt a Lánchíd két pillére, éppen azok összekötésén dolgoztak a szorgos munkáskezek. De mivel így még mindig használhatatlan volt a folyón való átkelésre, ezért állt továbbra is a hajóhíd, amely a pesti oldalon a Vigadó elől indult és Budán, a várkert aljában ért partot. Vagy negyven hajó volt egymás mellé kötve és ezeken nyolc-tíz méter széles pallók voltak keresztül vetve. Csak a két szélén lehetett gyalogosan közlekedni, a közepe a szekereknek és a kocsiknak volt fönntartva. Naponta akár többször is megbontották a hidat, hogy az egyre élénkebb dunai hajóforgalomnak utat nyissanak. A Dunán való átkelésre pedig nem csupán emberek vártak, igen gyakran az alföldi pásztorok is itt várakoztak a marháikkal, amíg szabaddá nem vált a híd az áthajtásra.
* * *
Ezen a hídon rohannak Pest felé százával a vérző fejű fiatalok, ám amikor átérnek a túloldalra, a rémületük alábbhagy és a harag lesz úrrá rajtuk. Alig tudják a magasabb rangú megyei és kormányzati vezetők lecsillapítani őket. Az eset nyomán a következő napok igen lázas állapotban telnek. A közhangulat fölbolydul, még a Batthyány-kormányba vetett bizalom is megrendülni látszik. Petőfi úgy fogalmaz egy népgyűlésen, hogy ő erre a kormányra, még a kutyáját sem bízná. Van olyan napilap, amely már új kormány fölállításában látja a helyzet megoldását. A kedélyek néhány nap múltán békésebbé válnak, főleg mert a fő felelős, Lederer tábornagy, titokban elhagyja a magyar fővárost és Bécsben keres menedéket magának. Létrejön egy vizsgálóbizottság is, amely a katonai vezetők felelősségét állapítja meg. A kormány pedig erőteljesen intézkedik az új nemzetőrség felállítását illetően, hogy ne legyen kiszolgáltatva a csak vonakodva engedelmeskedő régebbi haderőknek. Sőt, tíz nappal a véres események után, úgy látják jónak, ha összehívják az új országgyűlést a nyár közepére, mert nem akarják teljesen alárendeli magukat, a pesti közvélemény hullámzásainak.
* * *
Egyetlen balsikerű este elég volt ahhoz, hogy a békésen a mederében csordogáló forradalmi hangulat újra lángra kapjon. És lám, még olyan széleskörű bizalomnak örvendő kormányzat is, mint a Batthyány vezette kabinet, órák alatt válságba tudott kerülni, egy ilyen rendkívüli helyzetben. Ekkor, 1848 májusában még úrrá lettek a dolgon, de ez a pillanat megmutatta, hogy mennyire törékeny az a állapot, amely lehetővé tette a forradalom programjának megvalósítását.
Egyszer fenn, egyszer lenn! Így lett egy félholdas májusi éjszakából, tíz napon át tartó kormányválság, 1848 májusának közepén…
Ostrom
(Letölthető innen. [~6Mb])
Sűrű sötét az éjszaka. Csak a csillagok fénye látszik és olyan mély csönd üli meg a vidéket, mintha temetésre készülődnének. A honvédek fegyelmezetten gyülekeznek a kijelölt helyekre és ott némán várnak a jeladásra. Hajnali három óra van.
A legnagyobb ágyúk hat egymást követő lövése adja meg a jelet a rohamra. A jelre több száz dob perdül meg egyszerre és felharsan vagy tízezernyi torokból az Éljen a magyar! kiáltás, s megkezdődik a rohanás a várfalak felé. A legnagyobb reménnyel, a Fehérvári-bástyától délre eső falszakasz rommá lőtt részei kecsegtetik a támadókat. De itt is a legádázabb a harc. A résbe benyomulva több irányból is kartácstűz fogadja az ostromlókat. Hullanak az emberek, mint ősszel a falevelek. Egyre több és több alakulat érkezik ide, míg végre sikerül följutni a fal tetejére. A magyar lobogót itt tűzik ki először a vár falára, a bátor honvédek.
* * *
Május 21-én, 1849-ben, egy hétfői hajnalon, a dicsőséges tavaszi hadjárat megkoronázásaként, elfoglalta a budai várat a magyar fősereg. Az ostrom utolsó napján minden irányból egyszerre rohanták meg a falakat a hős katonák. Az egyik alakulat a Vízivárost kapta feladatául, másik a vár déli részét, megint másik az északi szakaszt, az Esztergomi-bástyával. Amelyik végül először törte le a védők ellenállását, az nyugatról támadott a Fehérvári-kapu környékén.
A tavaszi hadjárat a legnagyszerűbb magyar katonai teljesítmények egyike. Az 1849-es év februárjának végén, még a Tisza partján álltak a honvédseregek, majd a túlerőben lévő ellenséget, áprilisban vagy fél tucat csatában verték meg, végül pedig az ország fővárosát, néhány hetes ostrommal vették be. Május végén a magyar hadtestek már megközelítették az ország nyugati határát, a Vág és a Rába folyók mentén álltak meg.
Ennek a győzelemsorozatnak, a Fehérvári-bástyán egy szobor állít emléket. A szobor a honvédseregek fővezérét, a tavaszi hadjárat levezénylőjét, Görgei Artúrt ábrázolja. A szobor talapzatán pedig ott sorakoznak a csaták, amelyekben ő állt a csapatok élén.
* * *
Persze tudjuk, hogy mi következett ezután. Jött az orosz beavatkozás és ez eldöntötte a szabadságharc sorsát. De hogy jól mérjük föl a dolgok súlyát, érdemes a szabadságharc egészét két különálló szakaszra bontani. Az elsőben a császári csapatok állnak szemben a forradalmi magyar kormány csapataival, a másodikban pedig a császári és cári csapatok közösen törnek ránk. Ha ezt a két szakaszt külön-külön tesszük mérlege, mintha külön megvívott háborúkról lenne szó, akkor jobban kiviláglik a tavaszi hadjárat eredménye. Ugyanis ezzel a hadjárattal nyertük meg az első háborút, és csak ezt követően jött a második háború, amiben a többszörös túlerővel szemben, végül vereséget szenvedtünk.
* * *
A május 21-én, hétfőn reggel véget ért ostrom során közel négyszáz magyar honvéd esett el és valamivel több halálos áldozatot követelt a védekezés a császári oldalon. Bő százhetven év távlatából, emlékezhetünk rájuk tisztelettel, bármelyik oldalon is álltak… Legyünk bátran büszkék a magyar honvédek teljesítményére, de nyugodjanak békében az itt elesett császári katonák is.
Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!
