Elhangzott 2022. január 22-én,
a KÖZépPONT-ban
Hóvirág. Zöld a szára, fehér a virága. A hóvirág rendesen márciusban virágzik, de az sem ritka, hogy februárban kibújik a hótakaró alól. Manapság pedig az is megesik, hogy már januárban leszedhetünk belőle egy-két marékkal. A világnak ezen a táján, a hagyomány szerint, a hóvirág a tavasz első virága, a remény és a tisztaság jelképe. A katolikus hitvilágban Szűz Mária tisztaságával hozzák kapcsolatba. Egy másik legenda pedig azt meséli el, hogy a Paradicsomból kiűzött első emberpár, Éva és Ádám, a nagy kétségbeesés után, a hóvirág látványából merített vigaszt.
* * *
Hetvenhét esztendő. Hetvenhét esztendő.
Alighanem hetvenhét esztendővel ezelőtt is nyílt hóvirág az országban. Talán nem januárban, talán még nem is februárban, de valamikor a tavasz elején előtűnhettek az első hajtások.
Hetvenhét esztendővel ezelőtt, 1945 januárjában javában zajlott a főváros ostroma. A Krasznaja armija (Крaсная aрмия), azaz a szovjet Vörös Hadsereg, és mellé szegődve némi román haderő, hónapok óta harcolt a Kárpát-medencében, a Wehrmachttal, azaz a német Véderővel és a velük tartó magyar csapatokkal.
1945 januárja az első olyan hónap, ami úgy veszi kezdetét, hogy két kormánya van az országnak. A keleti részeken, Debrecenben ülésezve, a szovjet erők fennhatósága alatt működik az Ideiglenes Nemzeti Kormány, dálnoki Miklós Béla, egy katonatiszt vezetésével. E kabinet tagjai közül többen is meghatározó szerepet játszanak majd a következő egy-két év, sőt egyesek a következő egy-két évtized történetében is. A nyugati megyékben, a németek oldalán, a végsőkig való kitartást hirdető Nyilaskeresztes Párt az úr. A teljhatalommal felruházott kormány Kőszegen és a környékén tanácskozik. Fejét, Szálasi Ferencet, a követői nemzetvezetőnek hívják. E kormány tagjai többségének meg vannak számlálva a napjai, a háború után, egyik a másik nyomában lép az akasztófa alá.
1945 január elején a fővárosért vívott harcok még Pesten zajlanak, a hónap végén már Budán folyik az ostrom.
1945 január elején még nyilas karhatalmisták őrzik a pesti gettókat. A 2. Ukrán Front katonái, január közepén, a Wesselényi utcánál érik el a zsidónegyed szélét.
1945 január elején még a német Védőosztag, a Schutzstaffel, ismertebb nevén az SS katonái őrzik Auschwitz-Birkenau koncentrációs táborát. Az a hét és félezer fogoly, aki ekkor még a barakkokban él, január végén pillanthatja meg az első vöröskatonákat a szögesdrótok túloldalán.
1945 januárjában megannyi nő éli át Magyarországon és a szovjet frontvonalak mentén Közép-Európában szerteszét, a magukat felszabadítóknak nevező katonákkal való első érintkezést.
1945 januárjában már folyamatban van, több mint százezer férfi és nő elhurcolása a Szovjetunióba, oroszul „malenykaja rabota” (маленькая работа), magyarosan „malenkij robot”, azaz egy „kicsi munka” elnevezés alatt.
1945 január elején még négy híd köti össze Budát és Pestet. A hónap végén már egy se.
* * *
Még hosszasan lehetne sorolni a hetvenhét esztendővel ezelőtti január krónikáját. Vagy lehetne más januárokat is felidézni a háború idejéből. Például az 1942-es évet, a Hideg Napokkal, azaz az újvidéki vérengzéssel, vagy egy konferenciával, amit Berlin egyik külvárosában, Wannseeben tartottak, ahol döntést hoztak az Endlösungról, azaz a zsidókérdés végső megoldásáról. És vehetnénk 1943-at is, hiszen ennek az évnek a januárjában, több tízezernyi magyar férfi lelte halálát, a Don-folyó egyik kanyarulatában. De bármelyik hónapot kiválaszthatnánk, az oda köthető világháborús események sora szinte számba vehetetlen volna.
Könnyebb volna, egyszerűbb, élhetőbb, nem emlékezni ezekre a napokra. Könnyebb volna úgy élni, mintha nem lenne semmi közünk mindahhoz a szörnyűséghez, ami bő háromnegyed évszázaddal ezelőtt megtörtént Európában.
Ma azt mondhatjuk: béke van. Békében élünk már évtizedek óta. S valóban, ahhoz képest, ami akkoriban lezajlott Magyarországon, kiváltképp az utolsó háborús esztendőben, 1944 tavaszától 1945 tavaszáig, ahhoz képest, azóta, tényleg béke van. De vajon bennünk is béke van?
A ma élők java része, már csak hírből ismeri, csak filmekből látta, csak könyvekben olvasta, azt ami ekkoriban lezajlott. Ugyanakkor vagyunk nem kevesen, akiknek vannak még emlékei arról, hogy miként ünnepeltük április 4-ét a szocialista időszakban. Ott, ezeken az ünnepségeken és általában a népi demokratikusnak nevezett világban, volt egy nagyon egyszerű és tiszta válasz ezekre a kérdésekre. Valami olyasmi, hogy mi vagyunk a jók, ők voltak a rosszak. A dicső Szovjetunió legyőzte az ősgonoszt megtestesítő Harmadik Birodalmat. Aki a szovjetek oldalán volt, az mind jó és becsületes harcos, hős, akiről csak a legmagasabb fokon lehet szólni. Aki viszont a vörösök ellen fordult, az velejéig romlott volt, már a kezdetektől fogva.
Mindennek fényében, de ettől függetlenül is, jó kérdés, hogy vajon a bennük élő kép az utolsó nagy világégésről és az utolsó nagy háborús élményéről ennek az országnak, vajon ez a kép tiszta, jól elrendezett, biztos alapokon nyugvó, megingathatatlan? Vajon tiszta és rendezett bennünk az a kérdés, hogy ki volt a jó és a ki volt a rossz, ebben az időszakban? Vajon világos és egyértelmű a válasz arra, hogy mi a bűn a háborúban és mi az, ami csak hiba? Jól tudjuk, hogy kinek volt akkoriban igaza és ki az aki csak elvakultan végrehajtotta a parancsokat?
De a kérdések sora más irányokba is elkanyarodhat. Merre jártak, hol és mit éltek át ezekben az években, hónapokban, napokban a fölmenőink, rokonaink? Mit láttak, mit tettek, mit mulasztották, mit bántak meg később, mit akartak elfelejteni azonnal? És hogyan beszéltek erről később, évtizedek múlva, hogyan adták át az őket követő nemzedékek számára a világháború tanulságát?
* * *
A ókori görög drámák egyik visszatérő fordulata, hogy azok a szereplők, akik bűnt követnek el és így jutnak hatalomra, vagy így gazdagodnak meg, s tettük rejtve marad, azokat sokszor az isteni igazságszolgáltatás sújta. Nemegyszer megháborodnak, megőrülnek, a saját vétkeik lázalmai ejtik rabul őket. Persze más a színház és más a hétköznapi világ. De mégis valahogy, a mai Magyarország és mellette a mai Európa, mintha a második világháború foglya volna. Nem minden ízében és nem minden pillanatában, de mégis sokszor, vissza-visszatérően, mintha a földolgozatlan és elrendezetlen múlt árnyai kerítenének hatalmukba mindannyiunkat. Az a sok fölöslegesnek tűnő viszály, indulat, zsigeri félelem ami napról-napra megtapasztalható a közösségünkben, valahogy összefüggésben állónak tűnik a múlt e ma fölidézett szeletének a rendezetlenségével.
Hogy merre van a mozgásterünk és a felelősségünk arra nézve, hogy változtassunk ezen az áldatlanságon, az persze szintén a kérdések sorát dagasztja. De annyi bizonyosnak tűnik, hogy van lehetőségünk változtatni. Ha minden dologgal nem is bírunk el, azért van amin javíthatunk. Van amit megtehetünk, hogy javuljon a szűkebb vagy tágabb közösségünk múlthoz való viszonya, s ezen keresztül akár a mindennapi lelkiállapota. És rajtunk is múlik, egyenként és közösen is, hogy a következő nemzedékek milyen lelki terheket örökölnek tovább tőlünk.
* * *
Hetvenhét esztendővel ezelőtt, 1945. január 20-án, az Ideiglenes Nemzeti Kormány aláírta a fegyverszüneti egyezményt a szövetséges nagyhatalmakkal. Az egyezmény életbe lépésének az egyik előfeltétele az volt, hogy az aláírása előtt Magyarországnak hadat kell üzennie a hitleri Németországnak. Ez meg is történt a nap folyamány és néhány órával később hatályba is lépett az egyezmény. A kettő között, ha csak jogi értelemben is, vagy ha tetszik jelképesen, de néhány óráig, az országunk a világon szinte mindenkivel hadban állt.
Talán nem hiábavaló, évről-évre, esztendőről-esztendőre újra és újra megemlékezni róla. Megpróbálni megemészteni egy-egy szeletet a lelki terhek mázsáiból. Újabb és újabb kérdéseket föltenni a jelen hazai és európai közállapotairól, amelyek imitt-amott, valahol a mélyben összefüggésben lehetnek a második és egyben szerencsére utolsó nagy világégéssel.
Hogy aztán, amikor az év elején, januárban, februárban vagy márciusban, a hóvirágok ezrei szárba szökkenek, a lelki megtisztulás embert próbáló, de talán embert nemesítő folyamatát láthassuk meg bennünk.
