A híreket olvasva, a közéletünk hangulata sokszor erősen nyomasztó, sőt vannak pillanatok, amikor kifejezetten fojtogató. A légkör mérgezettsége folyamatosan nő, hétről-hétre újabb és újabb határok átlépését könyvelhetjük el. Ugyanakkor minden bizonnyal a józanodás folyamata is zajlik, meglehet ennek jelei sokkal kevésbé kézzelfoghatóak.
Ki tehet erről az egészről? A „másik”! A másik oldal, a másik tábor, annak vezetője, a szekértolók, az árulók, a hatalmon lévők, az idegen zsoldban állók… Nagyjából ezzel a mintával írható le jelen korunk kérdezz-felelek játéka. Bár a kérdés jó, a rá adott válaszokkal mégsem jutunk előrébb.
Ki a felelős mindezért? Mi az oka ennek az állapotnak? Mit tehetünk egyesével, mint egyének, hogy a dolgok üdvösebb irányba mozduljanak el?
Akinek több hatalma, több befolyása, több anyagi lehetősége van, annak nyilván a felelőssége is nagyobb a kialakult helyzetért. Ugyanakkor nem kizárólag ők tehetnek minderről. Ha egy focicsapat gyengén játszik, bántóan rossz a hozzáállása, netán még össze is verekszik a pályán az ellenféllel, nos ez a pályán lévők felelőssége. De az, hogy mit tesz eközben a szurkolótábor a lelátón, azért már nem csupán a játékosok okolhatók. Ha egy ország vezetői, kormánya, ellenzéke, választott képviselői, a sajtó meghatározó munkatársai felelőtlenül, hazug módon vagy rosszindulatúan végzik a munkájukat, attól még a választóik, követőik, híveik nem engedhetnek meg akármit maguknak. Az, hogy egy-egy döntésre milyen válaszokat adunk és főként, hogy milyen módon fejezzük ki a véleményünket, az már minket is minősít, nem csak megnyilvánulásaink címzettjeit.
Mindannyian, egyesével, akik polgárai vagyunk a közös társaságunknak, felelősek vagyunk azért, hogy milyen színvonalon zajlanak a közös életünkről folytatott eszmecserék. A mi részünk ebben kisebb, mint a nagy nyilvánosság előtt szereplőké, de azért nem semmi. És bármennyire is aprónak tűnik a saját felelősségünk a nagy egészhez képest, mégis ez az apróság hordozza magában a mi részünkről a változtatás lehetőségét. Ahol megleljük a felelősségünk terét, ugyanott rejtőzik a mozgásterünk is.
Ha változtatni akarunk a nagy egészen, meglehet az út első lépéseit a magunk köreiben érdemes megtenni. Az hogy milyen hangnemben beszélek a közéletről, az a saját döntésemen múlik, még akkor is, ha bizonyos helyzetekben nagyon nehéz a józanság és a jóhiszeműség kereteit megtartani. Mégis, meglehet, hosszabb távon jobb eredményre vezet saját magamon változtatni, mint napról-napra újra és újra fölrobbanni, tüzet okádni, önmagamhoz is méltatlan módon megnyilvánulni.
S ha ez az út hosszú is, nehéz is, mégis szép reményekkel kecsegtet. Nemes kihívás, minden ma élő polgár számára.
