Elhangzott Városlődön, Veszprém vármegyében,
a Holdfény KözössÉgi-Házban, március 15-én,
egy kedves kis ünnepség keretében
Esik eső karikára
Kossuth Lajos kalapjára,
Valahány csepp esik rája,
Annyi áldás szálljon rája.
Kedves honfiak és honleányok!
Megtiszteltetés itt ülni, Veszprém megye közepében, Városlődön, a Holdfényházban, megtiszteltetés beszédet mondani március tizenötödike alkalmából. Hála és köszönet a lehetőségért, a megelőlegezett bizalomért, a figyelemért és a jelenlétért. A most következő szavakat fogadjátok jó szívvel, több ember munkája összegződik benne.
* * *
Kossuth Lajos azt üzente:
Elfogyott a regimentje…
Kedves ünnepelni vágyó hazafiak!
Mitől jó egy ünnepi beszéd? Például attól, hogy nem kertel és rögtön a lényegre tér. A jó szónoklathoz kell néhány összetevő: magvas idézetek, ismerősen csengő nevek, csattanós fordulatok. Ha magvasabb sorok nem jutnak eszünkbe, vagy esetleg nem tudjuk eldönteni, hogy valóban mélységet hordoznak-e, akkor az is elég, ha kellően hangzatosak: „Kossuth Lajos azt üzente…” vagy: „Még kér a nép, most adjatok neki…” Ami biztosan jó az az „Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk…”, „Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak…” De az is jó hogy: „Laci te, hallod-e…” Esetleg kicsit kevésbé ismert mondatokkal is kísérletezhetünk: „Magyarországot a pokol kapui sem fogják megdönteni…”, „Előttünk egy nemzet sorsa áll…” és hasonlók…
Ha van elég idézetünk, jöhetnek a hírességek: Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Széchenyi István, Batthyány Lajos, Deák Ferenc. Katonákat is illő megemlíteni, itt egy kissé rázósabb a terep, de ha eléggé bátrak vagyunk hozzá, bedobhatjuk Görgei Artúr nevét, ám sokkal egyszerűbb ha a vitán felül álló alakokat idézzük meg: Bem apó, Klapka György, Damjanich János… Az aradi tizenhármak közül bármelyiknek jól cseng a neve, akkor is, ha a továbbiakban semmit se mondunk róluk. Ha ennyi név nem volna elég, akkor jöhet még Vasvári Pál, Szendrei Júlia, Rózsa Sándor vagy éppen Jókai Mór. De jöhetnek még kormánytagok, képviselők, tekintélyesebb hölgyek, nevesebb színésznők, további írók, költők, márciusi ifjak, egyszerű bakák, helyi kötődésű nagyságok… és így tovább és így tovább…
A beszéd fontos eleme, hogy ha lehet, kötődjön a helységhez, jelen esetben Városlőd községéhez. Ha ez nehézségekbe ütközik, akkor legalább a környékéhez, de ha ez se adja magát könnyen, akkor előtérbe léphet Veszprém vármegye, sőt ha kellően elnagyoljuk a történelmi képet, akkor akár a Dunántúl egészét bevonhatjuk a beszédbe. Ezen a tájon kézenfekvőnek tűnik a svábság megemlítése, azok akik beálltak nemzetőrnek, s azután csatáztak valamerre, közülük talán még hősi halottak is akadnak. Szóba kerülhet valamilyen neves esemény, ami köthető a településhez, az se baj, ha minderre csak bizonytalan forrásaink vannak.
Lassan fölsorakoznak az összetevők, lássuk mik a további teendők!
* * *
Kossuth Lajos azt üzente:
Elfogyott a regimentje.
Ha még egyszer azt üzeni:
Mindnyájunknak el kell menni…
Kedves idevalósi forradalmárok,
kedves távolabbról jövő szabadságharcosok!
Elnézést az élcelődésért, elnézést az ünneprontó kezdésért. Talán nem mindenkinek, de a többségünknek azt hiszem, sok ellentmondásos élménye van az ezernyolcszáznegyvennyolcas megemlékezésekkel kapcsolatban. Álmosító iskolai rendezvények; munkahelyen, egy nagy téren, tévében-rádióban meghallgatott igazgatói, képviselői, polgármesteri, állami- vagy pártvezetői beszédek. Tánc, ének, sok nemzeti szín. Versszavalás, kisgyerek, kokárda. Hangzatos szavak, vaskos mondatok, múltbéli nagyságok, s végül jöhet a lényeg: a napi hatalmi harcok igazolása a forradalomra hivatkozva. Tisztelet a kivételnek, de nagyjából erre számíthatunk manapság egy nemzeti ünnepen és rendre ilyenekkel találkozhattunk az elmúlt évtizedekben. És még az is lehet, hogy ez az ünnepinek nevezett szokásrend, már több mint egy évszázada része az életünknek.
Pedig a régi idézetek megannyi igazságot, emelkedettséget, tiszta szándékot közvetítenek. Hasonlóképpen a nagy idők nagy neveit is valódi tettek emelték a magasba. És amit az ezen a vidéken születettek adtak hozzá a nemzet ügyéhez, az úgyszintén méltó a megemlékezésre. Mégis e szavak, nevek, tettek valahogy a sok felszínes ismételgetéstől megkopnak. Szépen lassan, addig használjuk őket üresen és hamisan, ameddig el nem veszítik az eredeti fényüket, s valamiféle megunt, kiüresedett kacattá nem válnak, valamelyik jobb sorsra érdemes istenháta mögötti raktárban.
Adja hát magát a kérdés: mitől jó egy ünnep egyáltalán?
* * *
Esik eső karikára
Kossuth Lajos kalapjára…
Kedves igaz ünnepre vágyók,
kedves örökösei a forradalom tiszta lelkületének!
Játszunk a szavakkal, hátha valahol megcsillan mindaz, amit oly nemesnek, tisztának, igaznak érzünk magunkban. De hogyan férjünk hozzá ezekhez a mélyben zúgó nemesebb állapotainkhoz?
Mi lenne, ha tartanánk egy nagyívű, remekbeszabott történelmi előadást, a hallgatóság teherbírásától függően, akár több órán át, és ott elhangozhatna a régi idők oly sok nagy és mély igazsága? Kezdve onnét, hogy a XIX. század elején… aztán később… Akadémia, Szózat, országgyűlés, … Széchenyi, Wesselényi, Kölcsey … reformok, jobbágyok, közös teherviselés… Kossuth, Deák, Klauzál… Metternich, Bécs, Szent Szövetség… Szóval ezek mentén valahogy eljutnánk a forradalom napjaihoz: Pilvax, Pozsony, Petőfi, Batthyány… Nemzeti Múzeum, Helytartótanács, 12 pont… áprilisi törvények, felelős kormány, sajtószabadság… Aztán jöhetnek a nagy csaták: Pákozd, Isaszeg, Budavár… Jellasics, Windisch-Grätz, Hentzi… Debrecen, függetlenség, trónfosztás… Majd újra jönnek a császáriak, most már az oroszokkal kiegészülve: Ferenc József, Paszkevics, Haynau… Komárom, Világos, Arad… marad a búsulás, majd jöhet a kiegyezés…
Címszavakban talán ennyi. Ettől meg fejfájást lehet kapni.
És vajon tényleg úgy tisztulhatnánk meg lelkiekben, ha az összes történelmi ismeretet magunkba szippantanánk? Meglehet, van akinek ez segít, ám a többségnek, valószínűleg, nem ez az útja.
Mit tegyünk hát?
Talán vizsgáljuk meg az egész kérdéskört a saját érzéseink felől. Van-e bármilyen emlékünk, élményünk, ami akár igaz, akár nem igaz, mindenesetre tetszik nekünk, megmozdít bennünk valamit ezernyolcszáznegyvennyolc-negyvenkilenc kapcsán? Egy filmrészlet, egy regény, egy szobor. Egy név, egy történet, egy jelkép. Egy zászló, egy dal, egy verssor. Valami, ami bármilyen homályosan vagy bármilyen rendezetlenül is, de összeköt azzal a korral. Ami gyerekként megszólított, felnőttként megindított, amibe bele tudtam élni magamat és akárhányszor gondolok rá, mindannyiszor fölvillanyoz. Lehet az fölpaprikázódás, lehet ökölbe szoruló kéz, lehet csalódás vagy szomorúság, de lehet lelkesedés, lehet rajongás, lehet emelkedettség érzés vagy egyszerűen csak föltöltődés.
Mert ha van ilyen kötődésünk, érdemes azt ápolni, gondozni, gyarapítani. Ha pedig nincs, érdemes törekedni rá, hogy kialakuljon.
* * *
Esik eső karikára
Kossuth Lajos kalapjára.
Valahány csepp esik rája,
Annyi áldás szálljon rája.
Vannak történeti adatok, amelyek igazolhatók, míg vannak elképzelések, álmok, látomások, amelyek azután vagy úgy voltak, vagy valahogy máshogy. Előbbiek segítenek, hogy szilárdabb talajon vethessük meg a lábunkat, utóbbiak kiszabadíthatnak a száraz adatok börtönéből, s ha jól forgatjuk őket, szárnyakat adhatnak a belső világunknak.
Vegyünk egy példát. Ezernyolcszáznegyvenkilenc tavaszán, az akkor már fogoly Batthyány Lajos Városlődön töltött egy éjszakát. Batthyány fél évig állt az ország élén, ő tartotta egyben az ország egyik legtöbb hírességet fölvonultató kormányát: ő vezette az üléseket, amelyeken Kossuth vitázott Széchenyivel, s közben ő volt az is, aki maradásra bírta, a belső békétlenség miatt újra és újra lemondani vágyó Deákot. Batthyány végül egészen más okokból kifolyólag, negyvennyolc őszén lemondott a kormányfői tisztségéről. Néhány hónappal később, január elején, közvetíteni próbált, a szabadságharc élére álló Kossuth Lajos, valamint a császári seregek parancsnoka, Alfred Windisch-Grätz herceg között. A békére törekvő kísérlet nem járt sikerrel, Batthyányt nem engedték vissza a magyar vonalak mögé és néhány nappal később, Pest belvárosában őrizetbe is vették. Az életének a maradék története nagy vonalakban meglehetősen közismert: október 6-án állították a végzetét elhozó puskacsövek elé. Ám a kettő között, valamikor április folyamán, a magyar fegyverek győzelmeinek idején, a császári csapatok kiürítették Pestet és Budát, s magukkal vitték értékes foglyukat, egészen Bécsújhely városáig. Ezen az úton volt az egyik éjszakai szállásuk, Veszprém és Jánosháza között félúton, a városlődi vendéglő…
Eddig a föllelhető tények és adatok. Sokkal több részletet nem tudunk most föltárni. De itt ülünk talán csak pár percnyi sétára attól a helytől, ahol az első felelős magyar kormányfő, alig százhetvenöt esztendővel ezelőtt álomra hajtotta a fejét. Vajon mire gondolt rabként? Mi foglalkoztatta jobban: a maga dolga vagy az ország sorsa? Ha fölnézett az égre és meglátta valamelyik élénken világító csillagképet, vajon mit látott meg benne? Átsuhant rajta, hogy sok-sok nemzedéken át újra és újra fölidézik majd az ő nevét? Vajon milyen kép élt benne a XIX. század derekán, hogy milyen lesz Magyarország a XXI. század hajnalán?
És ha mi fölnézünk ugyanazokra a csillagokra esténként, ha fölidézzük őt, vagy bármely kortársának a nevét, vajon mi a közös bennük és bennünk, az akkoriban és a jelenben élő magyarok között? Vannak olyan dolgok, amiket ugyanúgy látunk? Van-e olyan eszme, érzés, lelki vagy szellemi érték, amelyben ugyanazt gondoljuk másfél évszázad távolából?
Ténylegesen, adatszerűen, tudományosan, nem tudunk szinte semmit a Városlődön töltött kormányfői éjszakáról. De ha a képzeletünkre, a belső hangunkra bízzuk magunkat, meglehet sok ihletet adhat ez az elképzelt városlődi álom.
Ha másra nem, hát ilyen dolgok megidézésre talán jó alkalmat adhat, egy ünnepi megemlékezés.
* * *
Esik eső karikára…
Ha még tovább megyünk az előbb megkezdett úton, föltehetjük azt a kérdést is, mi hajtotta a forradalomban és a szabadságharcban résztvevő százezreket, milyen érzések fűtötték, milyen eszmények vezették a nemzeti ügyet támogató milliókat?
Mikor ünnepnapot tartunk, megesik, hogy átlényegül körülöttünk az idő… Kiesünk a hétköznapok zakatolásából, kilépünk az evilági szokásaink medréből… Mintha az időbeli távolságok elolvadnának, mintha a megidézett kor alakjai, szavai, gondolatai közelebb kerülnének hozzánk… Vagy mi kerülünk közelebb őhozzájuk? Talán egy csatorna nyílik meg a két idősík között? Vajon mi történik ténylegesen ilyenkor? Értjük ezt pontosan?
Ha csak az előbb fölidézett képet bontogatjuk tovább: valaki több mint százhetven évvel ezelőtt fölnéz az égre és belelát valamit az előtte föltáruló sok-sok csillagképbe. Mi is kimegyünk, fölnézünk ugyanarra az égboltra, a szemünk előtt ugyanazok a csillagok mozognak. És mi vajon mit látunk meg bennük, mit közvetítenek felénk a maguk időtlen mivoltával? Lehetséges, hogy akkor és ott valakit ugyanaz a gondolat jár át, ugyanazt az álomképet hordozza magában, vagy valami nagyon hasonlót, mint amit mi élünk meg önmagunkon belül manapság? Egy híres jelenbeli kortásunk valahogy úgy fogalmazott: nem az a dolgunk, hogy az őseinket kövessük, inkább az, hogy azt kövessük, amit az őseink követtek. De vajon mi volt az? Mi vezette Petőfit, mi Kossuthot, mi Széchenyit, mi Deákot? S mi vezette azt a sok-sok honvédot, akik közül tízezernél is többen az életüket adták a szabadságért vívott harcban?
S mit követünk mi, túllépve a saját egyéni céljainkon, mi a közös eszme bennünk, ma élő magyarokban?
Az álmok szelencéje, ím kitárul és kérdések özönét szabadítja ránk. Bármelyiken elidőzhetünk, s ha végső választ nem is nyerünk, újra és újra előszedve őket, talán időnként ihletet, sugallatot, szellemi-lelki feltöltődést remélhetünk tőlük.
* * *
Kossuth Lajos azt üzente…
Mit? Mit üzen nekünk Kossuth Lajos? Mit üzen ez a Kossuth-nóta, amit oly régóta, s oly sokan dúdolnak? Az adatok ebben keveset segítenek, bizonytalan a szöveg és a dallam szerzője is, vannak persze ismert nevek, de ezek most kevésbé lényegesek. A legerősebb föltevés, hogy egy már korábban is létező dallamra íródott a szöveg, valamikor ezernyolcszáznegyvennyolc őszén, Kossuthnak az alföldi mezővárosokban tett toborzóútja során. Egyes leírások szerint több mint félezer változata van, ismertsége, magyar viszonyok között, szinte korlátlan.
Akkor ez most egy népszerű, ámde igen sekélyes nóta, ami mindenkinek a fülébe mászik, vagy egy nagyon mély jelképrendszer és azért ilyen hatásos? Talán ez is, az is. Talán ez se, az se. Attól függ honnan nézzük. Talán azért örvend ilyen osztatlan ismertségnek, mert valamit megszólít a közösből, a nemzeti tudat mélyében megérint valami lényegeset. Mi lehet az? Ilyen kérdésekre válaszolni, nem a mai, ésszerű tudomány irányából lehet igazán, inkább a jelképek, álmok világa felől érhető meg mindez. És mint az ide tartozó dolgok általában, úgy az értelmezés érvényessége mindig egyéni és pillanatnyi.
Ezért aztán mindenki bátran gondolja tovább, értelmezze át, módosítsa a saját szája íze szerint a most következő elemzést.
Esik eső karikára, Kossuth Lajos kalapjára…
Kalap. Van ennek jelentősége? Ez talán egy rejtett jelkép? Nézzük úgy, mintha az volna. Volt egy karikatúra az egyik korabeli újságban, ami azt mutatta meg, hogy megannyi királyi korona sem ér annyit, mint a polgárosodó Magyarország élére álló Kossuth Lajos fejfedője, azaz kalapja. Az ekkor élő magyarok, hosszú évszázadok óta, többnyire királyok szavát követték, akarva, akaratlan. Erre most itt ez a helyzet, királyság vagyunk, meg nem is, Kossuth a vezető, de neki nincs koronája, hát áldjuk meg azt amit ő visel a fején. Elsőre talán erőltetettnek tűnik, a korona és a kalap közötti párhuzam, de az utolsó koronás fő, akit magyarként meg is tudtunk becsülni, meg magunk közül valónak is tudtunk érezni, az bizony Mátyás király volt. S annak az időtávja a XIX. század közepéről nézve is, több mint három és fél évszázad. Vagyis nagyon kiéhezett volt a magyar közvélemény, olyan vezetőre, akire szívből jövő áldást mondhat.
Eső. Eső, esőcsepp, víz, folyadék. Talán könnycsepp. Meglehet ez az elem a bukás után töltődött föl igazán erővel. A fegyverletételt követően ezrével sorozták át a volt honvédeket a megmaradt császári ezredekbe. Kifejezetten büntették a magyar jelképek, különösen a Kossuthra emlékeztető dolgok viselését, hordozását, kimondását. De már egy cseh, vagy olasz származású császári tiszt, még a Kossuth szót csak-csak megértette, de már a Kossuth-nóta dallamát, aligha ismerte. S ha a magyar baka azt csak félhangosan dúdolta, talán így tudta elsiratni magában, azokat a heteket és hónapokat, amikor úgy érezhette, hogy az igaz ügy oldalán harcolt. A könnycsepp lehullik a földre, a napfény fölszárítja, eső lesz belőle.
S ahány könnycsepp elfolyt a Kárpát-medencében ezernyolcszáznegyvenkilenc után, hát annyi áldás szálljon a közös ügy, az igaz ügy megnevezhető vezetőjére.
Kossuth. Kicsoda Kossuth Lajos, pontosabban kit takar itt a Kossuth szó, ebben a nótában? Mai fejjel ezt talán nehezebb elsőre megérteni. A mi eszünk, a sok iskolai okoskodás, a sok tudományos leírás nyomán más rúgóra jár, mint egy korabeli közembernek vagy közkatonának. Mi úgy gondolkodunk: ha Kossuthot mondunk, akkor az azt jelenti, hogy Kossuthtal értünk egyet, szemben Széchenyivel, szemben Deákkal, szemben Görgeivel. Meglehet, azokban az időkben is sokan voltak, akik így gondolkodtak. De már egy parasztlegénynek, aki lejött a máramarosi havasokból, hogy a magyar szabadságért harcoljon, vagy egy özvegyasszonynak Szabadka környékéről, vagy egy honvédnak szegődő bakonybéli sváb gazdának, már nem biztos, hogy ilyen élesek ezek a belső megkülönböztetések. Meglehet, persze nehéz lenne ezt tételesen bizonyítani, de mégis meglehet, amikor ők azt mondták Kossuth, úgy értették, az összes akkori vezető. Értik rajta Kossuthot, értik rajta Széchenyit, Batthyányt, Görgeit, s mindenkit aki az ő nézőpontjukból az ország vezetőjének számít. Így aztán a nótában elhangzó áldás nemcsak Kossuthnak, hanem vele együtt az összes vezetőtársának is szól, mindannyiuknak, akik közösen álltak a haza élén.
Lehetne még szaporítani az elemzendő szavak sorát, de most ennyi is elég. Talán annyi kívánkozik ide még: gondoljunk bele, volt-e olyan év az elmúlt százhetven-valahányból, amikor a Kárpát-medencében nem hangzott el ez a nóta, amikor nem hangzott föl ez a dallam? Volt-e olyan hónap, hét, vagy akárcsak nap, hogy se a rádió ne játssza, se egy iskolába ne ez legyen soron az énekórán, se senki magába ne dúdolja az utcán? Ez a nóta velünk él, összeköt minket Kossuthékkal, hidat képez az akkori és a mai Magyarország között.
* * *
Kossuth Lajos azt üzente
Elfogyott a regimentje.
Ha még egyszer azt üzeni
Mindnyájunknak el kell menni
Esik eső karikára,
Kossuth Lajos kalapjára
Valahány csepp esik rája
Annyi áldás szálljon rája.
* * *
Kedves ma élő magyarok!
A múlt és a jelen között erős kötés van, talán erősebb is, mint ahogyan azt a hétköznapokban gondoljuk sokszor. Ez a kötés meghatározza az önképünket, egyénileg is, közösen is, a világban elfoglalt helyünkre nézve is. Ezernyolcszáznegyvennyolc forradalma belénk égett, akármit is gondolunk róla.
De a jelen lassan a múlt részévé válik, s a mai tetteink, a jövő meghatározói. Minél többet értünk meg önmagunkból, minél jobban tisztítjuk ki a régmúlt sebeit, minél többet hallunk meg a mélyebb üzeneteiből, minél több erőt merítünk a régen történtekből, annál nagyobb eséllyel adhatjuk át a jelen pillanatait megtisztítva, megigazítva, megemelve a minket követő nemzedékek számára.
S az eszmék, amelyek eleink sorsát vezették, ma is rendelkezésre állnak. Mit kezdünk velük egyesével és mit közösön, hogyan képviseljük őket a világban? Kérdések és föladványok sora vethető föl, amivel foglalkozni lehet és foglalkozni érdemes a nemzeti közösségünk javára. S ha időnként, egy ünnepet sikerül emelkedetten megülnünk, néhány pillanatig azt is érezhetjük, talán nem éltünk hiába.
* * *
Kedves honfiak és honleányok!
Megtiszteltetés volt itt ülni, Veszprém megye közepében, Városlődön, a Holdfényházban, megtiszteltetés volt beszédet mondani március tizenötödike alkalmából. Hála és köszönet a lehetőségért, a bizalomért, a figyelemért és a jelenlétért. Köszönöm, ha jó szívvel tudtátok fogadni ezt a beszédet, köszönet mindenkinek aki hozzátett vagy elvett belőle.
Éljen a magyar szabadság!
Éljen a haza!
