A mai magyar köztársaság 1989. október 23-án született meg. A harmincötödik életévét töltötte be az idén és ez nem is annyira kevés. Esztendeinek száma már most meghaladja a XX. század két meghatározó rendszerének, a Kádár- és a Horthy-korszaknak az élettartamát, s ha még egy fél évtizedet megér, megelőzi a szocialista időszak egészét. Azután pedig már csak a dualista Monarchia áll előtte a rangsorban, a maga félszáz évével, az újabbkori magyar történelmi időkből.
Isten éltesse a köztársaságunkat! – volna jó kimondani évről-évre október huszonharmadikán… de valahogy nem társul őszinteség és mélység ehhez a köszöntéshez. Miért van ez így? Miért nem igazi ünnep bennünk a köztársaságunk megszületése? Érdekes talány. S ha már fennkölt hangulatot nem csal elő belőlünk az évforduló, egy töprengést talán megér ez a kérdés.
A közös társaságunkat sok viszály övezi már a kikiáltása óta, mintha a közéleti kárhozat bélyegét sütötték volna rá. Igen tisztátalan körülmények között fogant meg, s alig-alig akadnak békésebb, nyugodtabb napjai. Zaklatottság, túlfűtött indulatok jellemzik, s többször győz benne a zsigeri önzés vagy a bosszúvágy, mint a józan ész vagy éppen a nagylelkűség.
A véletlen vagy a történelmi szeszély nem tűnik jó válasznak minderre, ennél mélyebb okokról lesz szó föltehetően. Bennünk magyarokban is rejtőzhet valamilyen ebbe az irányba húzó hajlam, s a köztársasági berendezkedés hányattatott hazai sorsa is szolgálhat útmutatóval.
Kezdjük ez utóbbival.
1946 és 1949 között létezett már egy Magyar Köztársaság. Bő három és fél esztendőt ért meg, ha a jogszabályok felöl tekintünk rá, de valójában jó ha egy tiszta évet adhatunk a tényleges működésének. A szovjet hadsereg jelenléte nem tette lehetővé, hogy az ország maga válassza meg az útját, s a kommunista párt, visszaélve a rábízott rendőrség hatalmával, pár év alatt levadászta vetélytársai legjavát.
De nem ez volt az első kikiáltott köztársaságunk. 1918 őszén, a világháborús vereség árnyékában Magyarország függetlenné vált, s dönteni kellett az államforma kérdéséről. November 16-án a fővárosban „Éljen a Népköztársaság“ föliratok sokasága jelezte az eredményt. Ez a polgári kísérlet alig négy hónapig tartott ki, s ugyanúgy kommunista hatalomátvétel követte, mint három évtizeddel későbbi utódját.
De már 1848-ban fölmerült a köztársaság gondolata, sőt negyvenkilenc tavaszán a frissen megalakult Szemere-kormány egyenesen „respublikai” irányzatúnak mondta magát. Az államfőt, Kossuth Lajost pedig kormányzó-elnöknek nevezték, ezzel jelezve a királyság-köztársaság vitának az eldöntetlenségét. Ám a fegyverletétel végül okafogyottá tette a kérdést.
A XVIII. század végén Martinovics és Hajnóczy mozgalma is kacérkodott a népfelség elvével. Előbb egy nemesi keretek között működő köztársaság létrehozását tűzték ki célul, majd ennek helyébe lépett volna a tényleges egyenjogúságon nyugvó berendezkedés. Ám a szervezkedésből cselekvés nem lett, vezetőire pedig a vérpad várt.
S végezetül, ha nagyon akarjuk, még Rákóczi Ferenc korszakát is górcső alá vehetjük. Ha polgári értelemben nem is, de lengyel mintára, valamiféle nemesi köztársasági elképzelés körüllengte a szabadságharc államát. Mindebből azonban a katonai kudarcok nyomán igen kevés vált valóra.
Sok siker tehát nem övezte a köztársasági mozgalmaink sorsát. Tartós társadalmi tapasztalatunk csak a most létező köztársaság működéséről van. S így megeshet, hogy a korábbi idők álmai és vágyai feszülnek bennünk egymással szembe, a jelen néhol bizony igen kiábrándító valóságával.
S itt kanyarodhatunk vissza a magyar hajlam kérdéséhez. Mert az is lehetséges, hogy bizonyos pontokon nekünk másfajta köztársaságra van szükségünk, mint amit a nyugatról átvett minták kínálnak. S amíg a megfelelő összhang nem jön létre a forma és a tartalom, azaz az államszerkezet és a „néplélek” között, addig ez az őrlődő, feszengő közhangulat lesz a meghatározó. Elsőre talán ijesztően hangzik, de a szintén nyugati mintájú keresztény királyságnak is kellett egy évszázad, mire kicsiszolódott a tartósan jól működő hazai, ránk szabott változata.
De ha ebben a fölismerésben a jó munka lehetőségét fedezzük föl, akkor már nem is annyira csüggesztő a helyzet. Önmagunknak, mint magyar közösségnek a mélyebb megértése és a köztársaságnak, mint eszköznek az alaposabb megismerése, mindkettő szabadon járható út, s mindkettő igen sokat segíthet. E két elem jó összeillesztése pedig igen szép reményekkel kecsegtet.
S akár már jövőre is számot vethetünk azzal amiben előreléptünk, s azzal is, ami még több erőfeszítést igényel. Hogy ne pusztán az üröm érzése áradjon szét bennünk a köztársaságunk születése napján. Örömre is lelhetünk, nap nap után, akár mindjárt a kikiáltás évfordulójának másnapján.
