Az áruló. Ezt a címet kapta Németh László 1954-ben írt műve. Főszereplője Görgei Artúr, a szabadságharc fővezére, aki a fegyverletétel után, az 1850-es évek elején Klagenfurtban él, háziőrizetben. Az alább megidézett jelenetben meglátogatja őt testvére, a nála nyolc évvel idősebb Guidó, aki 1848/49-ben az osztrák kormányzat tisztviselőjeként dolgozott. A két testvér, néhány családi és személyes ügy átbeszélése után tér rá a rázós részletekre. Hogy ez a párbeszéd mennyire felelhetett meg a valóságnak, az a mából nézve eldönthetetlennek látszik. De a szempontok, amelyek fölmerülnek, egészen valóságosnak tűnnek. (Németh László darabjában Görgey Guidó GIDA néven szerepel.)
…
GIDA. Ah, Artúr, ezek az apró családi, hivatali nyűgök… Szégyellem is, hogy neked, akire ekkora történelmi szerencsétlenség szakadt, előhozakodtam vele.
GÖRGEY. S én, bár tudom, milyen a helyzeted, örülök, hogy a régi panaszt hallom, a háború alatt sokszor féltem, hogy a rebellis öcs nem gyarapítja-e új bajokkal a régieket. Végre is császári tisztviselő vagy.
GIDA. Nem, látod, ebben a tekintetben nagyon különösek odafönn. A te háborúd: egy dolog; az én aktáim: másik. Katalin mondta néha: Artúr győzelmei minket a szemétdombra juttatnak; de a hivatalomban nem éreztették velem… sőt, azt mondhatom… egyes kollégák szinte másként néztek rám! Lám, az öreg Görgey – hogy egy szabadsághős bátyja lehessen.
GÖRGEY. Na, ennek örülök… Én pedig sokszor aggódtam érted… Ha a nagy családoddal elbocsátanak miattam.
GIDA. Hanem most…
GÖRGEY. A szabadság fekete-sárga barátai visszaveszik a bátytól tiszteletteljes pillantásaikat.
GIDA. Te mindig olyan élesen fejezed ki magad, akár a régi olvasmányaink, a Byron Manfrédja. Erről szó sincs. De a sok szóbeszéd kezd kényelmetlen lenni. Ezért is voltam rajta, hogy Mainznak azt az emlékiratot megírd… A család jó híre is megkívánja.
GÖRGEY. Ó, ezt nem is gyanítottam, hogy az udvari kancellárián olyan kényesek rá, hogy Kossuth tábornokaira hűség dolgában folt ne tapadjon.
GIDA. A jó hír, magad tudod, független attól, hogy az ember melyik oldalon harcol… Én természetesen egy jottát sem kételkedem, hogy te mindig igazi Görgeyként viselkedtél, de erről, ha már egyszer ennyi mindent beszélnek, nem árt az embereket fölvilágosítani.
GÖRGEY. Ha várbörtönben ülnék, mint Ármin öcsénk vagy Guszti, az unokatestvérünk vagy éppen kivégeztek volna, úgy látom, nem lennék olyan kényelmetlen testvér, mint így, hogy Kossuth apánk árulóvá bélyegzett.
GIDA. Nem az érzékenységedet akarom fölzaklatni, Artúr. Az ember környezete: nemcsak a hivatalfőnökeiből áll. És nem mondom azt, amit Katalin: na, a maga Artúr öccse szép előnevet akasztott a fiai neve elé, tudod, milyen élesen szokta ő kifejezni magát, ha sérteni akar. De avval te is, mi is tartozunk a családi névnek, nevünknek, hogy mindent megtegyünk, hogy akik ezután hordják, éppoly büszkén hordhassák, mint te vagy én.
George bejön, meghajol, elveszi előlük az asztalt, odaállítja az ablak elé, s ráteríti a karján levő abroszt, azután kimegy. A két Görgey némán nézi.
GIDA. Tudod, Artúr, hogy fiatalságod ellenére mennyire tiszteltem mindig szilárd jellemedet. Nekem nem volt szükségem erre a háborúra, hogy tudjam, mi vagyok hozzád képest. De éppen ezért szólok, nehogy ártatlanságod tudatában, a rágalmak fölött érezvén magad, megvesd a látszatokat, amelyeket ellenségeid kamatoztatnak.
GÖRGEY. Miféle látszatokról beszélsz? Arról, hogy itt vagyok, s a klagenfurti rendőrség engedélye nélkül nem hagyhatom el a tartományt…
GIDA. …amikor az alattad szolgáló volt császári tiszteket hóhér küldte másvilágra… Bocsáss meg, én most nem a magam véleményét mondom, efelől nem lehet kétséged… Egy kívülünk álló szemével próbálom nézni a dolgot.
GÖRGEY. …s a kívülálló fejével azt gondolod, hogy ezt a sorsot, ezt a kegyelmet meg kellett érdemelnem… De hátha azzal érdemeltem meg, hogy az oroszokat, akik férfiasság és katonai érdem iránt nem vesztették el úgy az érzéküket, mint a ti Haynautok pribékjei vagy Kossuthné talpnyalói: a viselkedésem a visszavonulás alatt vagy Nagyváradon Paskievics előtt, tiszteletre késztette.
GIDA megörülve. Nagyon lehet… nagyon meglehet…
GÖRGEY. Vagy azzal, hogy rosszakaróim rossz lelkiismerete olyan hírt költött körém, amelyet én meg nem szolgáltam, de az ellenség készpénznek vette, s ezt a fantomot akarta életem szégyenével megjutalmazni, aki Kossuth hívei szerint mint vegyész, mérgekkel sem átalltam volna az ő kormányzójuk szakácsának segítségére lenni.
GIDA. …De bocsáss meg… A fegyvert mégsem ez a fantom tette le, hanem te; miután a főhatalmat – úgy mondják – Kossuth kezéből kicsikartad.
GÖRGEY. Miután a magyar fősereg Temesvárnál megsemmisült, miután a magyar kormányzó maga is belátta, hogy a további harc céltalan; miután Magyarország egy város határára szűkült, a polgári kormány külföldre szökött – s a katonáknak, akik az ellenség előtt a felelősséget vállalták – a történelmi felelősség is a nyakukba varratott…
GIDA. …De ha így történt, hogy lehettél – bocsáss meg – olyan meggondolatlan, hogy az árulás látszatába, amelyet Kossuth kiáltványában rád vetett – belerohanj.
GÖRGEY. Úgy, hogy nem a csapdára gondoltam, hanem a hadseregre. Hogy ha a politikus urak jóvoltából Ausztriára nem üthettem végül akkorát, mint szerettem volna, a hadjáratot úgy fejezzem be, ahogy a közkatonára a legjobb, a tisztekhez legméltóbb, Ausztriára a legmegszégyenítőbb…
GIDA. Az emberek azonban azt gondolták: ennek a Görgeynek azért kellett a hatalom, azért vitte be seregét szétzüllötten a négyszögbe, azért vigyázott úgy, hogy senki meg ne szökjék, mert, de igazán ne haragudj, Artúr…
GÖRGEY. …mert előzőleg sokat parlamentírozott az oroszokkal, s Paskievics herceg ezt az árat szabta az életének…
George újra bejön, tányérral, terítékkel, fölrakja, a két Görgey szótlanul nézi.
GIDA. Nézd, Artúr, én nem értek ezekhez a dolgokhoz… Én ha odahaza vagyok is, ebben a háborúban részt nem veszek soha… Én csak egy beamter vagyok, s nem is akarok, nem is tudnék tán több lenni, ez a védelmem az élet ellen… De császári hivatalnok sem lehet az ember bizonyos alapelvek nélkül. Minekünk, tisztviselőknek, megvan a reszortunk, a katonáknak is megvan. Mindenik maradjon meg a maga kaptafájánál. Ha te jónak láttad, hogy katonai tudásodat a pesti forradalomnak fölajánld, akkor meg kellett volna maradnod katonának; csatát nyerni és csatát veszteni – ez volt a dolgod -, amit kitűnően csináltál, nevednek csak dicsőséget szereztél vele.
GÖRGEY. A civileknek meghagytam volna, mint ahogy kénytelen voltam hagyni, hogy győzelmeimből őrült álmokat kovácsoljanak, s a kocsit, amelyen egy nemzet van rajta, őrült fuvarosként, anélkül, hogy én a gyeplőhöz kaptam volna, szakadéknak vigyék. Csak mert nem merészeltem a nemzetet megmenteni.
GIDA. Nem lehet mindent akarni. Te nagy tehetség voltál, Artúr, de fiatal. S hogy úgy mondjam, túl morális. Ezt máson is megfigyeltem. Aki túl sokat moralizál: egyszer csak belemoralizálja magát valami erkölcsi verembe. Ha a kocsis őrült, inkább lépj le a kocsiról, minthogy azt mondhassák, nem is volt őrült, csak te fogtad le a kezét. Én megmondom, örültem neki, amikor a ti Kossuthotok ott Debrecenben, azt a verébpisztolyt, a detronizációt értem, a nagyhatalmak ágyúi ellen elsütötte. Hála isten – mondtam -, Artúr okos ember, most le fog mondani, s Pistát, Ármint, Gusztit is lemondatja.
GÖRGEY. …S a hadsereg? A téli hadjáratban hozzám forrt fiúk… akik, ha elmegyek – menthetetlenül kontár kezekbe kerülnek, s visszavonulás alatt Aradig felük odavész … Hisz lemondtam, de ők nem engedtek. Tudod te, mi a bizalom, ami egy vezért s egy halálon át defelírozó sereget összeköt. Az ország: összekavarodott. De én lehoztam őket rendben, az ötszörös orosz özönön át. Lázasan, szédülve, fejsebbel. Léptem volna meg tőlük, hogy a Görgey név hordása a feleségednek – s rajta át neked kényelmetlen ne legyen.
GIDA. Hja… nehéz, belátom. Habozás után. De legalább azt a pénzt ne fogadtad volna el.
ADÉL belép, az asztalhoz siet, egy kristályt tesz föl, szétnéz a terítéken, aztán a férfiakhoz fordul. Igazán mindjárt… Csak a csigatésztát kell a levesbe befőzni.
GIDA. Csigatésztát? Hát Franciaországban is van csigatészta?
ADÉL. Nem, ezt Toporcon Mári nénitől tanultam. Ki.
GÖRGEY. Úgy látom, te is abban a tévhitben vagy, amiben a Klagenfurtba tévedő honvédtisztek: hogy mi George-zsal kincseket őrzünk a pincében, s ez a húsleves – amit itt eszel, az aradi áldozatok vérdíjából készült…
GIDA. Meg vagy sértve, Artúr… De te, aki olyan kényes vagy, hogy az altábornagyi nyugdíjat a császártól nem fogadtad el, holott ha fogoly vagy itt, kell élned valamiből… ott, a történtek után, az orosz fővezértől… Ez az, amit mondok: aki állandó erkölcsi éberségben él, abban épp ott szundít el az éberség, ahol egy gazfickó sem követ el hibát…
GÖRGEY. No, hogy megnyugtassalak: mit gondolsz tehát: milyen ebéd lesz, amit itt eszel… Kinek a pénzén vették a húst belé… Aperitivül halld hát: Adélén, amit a fővezéri fizetésemből félretett.
GIDA. S Paskievics aranyai…
GÖRGEY. Kölcsöne. Amikor meghallotta, hogy a magam költségén kell Klagenfurtba utaznom, ötszáz félimperiált adott… S mikor meghallotta, hogy azt a nyomorgó tisztek közt szétosztottam: újabb ötszáz imperiált.
GIDA. Csak?… Összevissza? Ez megnyugtat, Artúr…
GÖRGEY. Ez igen… S hogy harminc éve ismersz?… Nem?
GIDA. Bocsáss meg, én nyugtalan öregember vagyok, aki aggódom érted…
GÖRGEY. S ez az aggodalom: szívedbe fogadja az ellenség érveit. Mialatt cáfolni igyekszel, valami furcsa fizikai törvény folytán elhiszed, vagy ha nem is, hát idehozod nekem, hogy a számomra legkedvesebb férfiszájból halljam a gyanú csengését. S hogy amit kutyával kergetek el a kapum elől, a jó testvérség jogán szóljon az asztalomnál…
GIDA. Csak azért, hogy tudd, s cáfold.
GÖRGEY. Cáfoljam? Könyvvel, nyelveléssel, az évek visszafordításával. Jó, cáfolni fogom, hogy te, a fiaid, tudjatok mit felelni. De mit gondolsz, ha három hadmenetem, amihez fogható nemigen van e dicsőségével kérkedő, de kevés csatát nyert nemzet történetében, meg nem védett a vád föltámadásától, pár árkus ólommal festett papír, azt hiszed, leszedheti a rám száradt szennyet? Tudod, hogy nem szeretem a szájhősködést. De a nagy sérelmek: kihívják, s jogot adnak néha, hogy az ember éppoly határozottan vágja vissza érdemét. Én tehát neked mondom a szemedbe, aki mint édes és szeretett bátyám, vérembe vitted a mérges nyálat, mellyel ez a cigány nemzet emlékem befröcsköli: hogy ennek a kardja hüvelyét rázó nemzetnek Hunyadi János óta nem volt olyan katonája, mint Görgey Artúr, s hogy a magasztos magyarországi eszmék piacán tán tíz olyan embert sem találtam, akinek a jellemét, köznapi ruhául, hordani hajlandó volnék…
Adél, mögötte George a levesestállal.
ADÉL. Tessék, sógorom… Artúr, te ide, bal felől. Elhelyezkednek.
GÖRGEY a kiszolgáló George-hoz. Nos, George, kapott paprikát a magyar levesbe?
GEORGE. Nem, tábornok úr; a magyar paprikából elegünk van.
Függöny
Forrás
Az áruló című dráma szövege a világhálón több helyen is elérhető: a Magyar Elektronikus Könyvtárban vagy a Digitális Irodalmi Akadémia honlapján. Az idézett részlet a második felvonás végén található.
Bár a darab már 1954-ben elkészült, a bemutatójára több mint egy évtizedet kellett várni. 1966 decemberében a Madách Színház színpadán Bessenyei Ferenc játszotta Görgei Artúrt, Guidó/Gida szerepében Horváth Jenő tűnt föl. (A bemutató adatlapja megtekinthető a Színháztörténeti Adattárban.)
Görgei Artúr életéről Hermann Róbert kimerítően hosszú életrajzi cikke ad eligazítást a Rubicon Online felületén.
Németh László 1901-ben született a Szatmár megyei Nagybányán, de már kisgyermekkorában Budapestre költözik a család. A gimnázium elvégzése után néhány hónapig a bölcsészkarra jár, de végül az orvosi egyetemen köt ki és ott szerez diplomát. Dolgozik fogorvosként és iskolaorvosként is. 1925-ben a Nyugat folyóirat díjazza egyik novelláját. Írásai folyamatosan jelennek meg, igen sok elismerést aratva. Lapot alapít, darabjait több színház is bemutatja. Az ötvenes években egy ideig hallgatásra van ítélve, de később számos hazai és nemzetközi kitüntetésben részesül. 1975-ben hunyt el. (Bővebb életrajza a Budapesti Fazekas Mihály Gimnázium Kulturális Enciklopédia oldalán olvasható.)
(A hivatkozások 2025 márciusában elérhetőek voltak.)
