Közéletünk jelenlegi állapotának van pár ritkán vizsgált szerkezeti összetevője. Vannak olyan társadalmi beidegződéseink, amelyek kevésbé tudatosak, ugyanakkor a hatásaik kifejezetten meghatározóak.
Az egyik ilyen elemet nevezhetjük fölülről-lefelé megközelítésnek. Hívhatnánk tekintélyelvűségnek is, de ez az elnevezés könnyen rossz mederbe terelhetné a gondolkodásunkat. Arról van szó, hogy a közös ügyeink elintézése során, a hatalmi szempont jóval erősebben van jelen, mint bármilyen más lehetőség. Előbb jut eszünkbe, hogy mi lenne a dolga a polgármesternek, a hivatalnak, a kormánynak, mint hogy mi magunk néhányadmagunkkal hogyan tudnánk tenni valamit egy adott ügy előmozdítása érdekében. Ez nem azt jelenti, hogy a hatalommal bíró szereplőknek ne lenne dolga a közéletben, csupán annyit, hogy a gondolkodásunkat túlzottan nagy mértékben tölti ki ez a fajta megközelítés.
A másik meghatározó elem a kívülről-befelé szemlélet. Kívülről akarjuk megmondani a többieknek, a társadalomnak, a világnak, hogy mi lenne a jó megoldás, az ajánlatos viselkedés, a helyes gondolkodásmód. Mintha mi lennénk a tanárok az iskolában, a velünk egyet nem értők pedig az iskolapadban ülő diákok. Vagy mintha egy megkérdőjelezhetetlen tudományos eredményt ismertetnénk az avatatlanokkal. Vagyis mi kívülről megmondjuk nekik, hogy milyen változtatásokat hajtsanak végre önmagukon belül. Természetesen a kívülről jövő hatásoknak megvan a maguk egészséges szerepe a közéleti gondolkodásban, de manapság túlzottan nagy teret nyer ez a fajta alapállás.
Az igazán zavaró torzulás e két nézőpont egyesítéséből fakad. Időnként tudatosan, de többnyire tudattalanul, arra buzdítjuk a kormányzati vagy ellenzéki szereplőket, az állami vagy hivatali hatalommal bírókat, hogy az általunk helyesnek vélt igazságot érvényesítsék a többiekkel, a másként gondolkodókkal szemben. Úgy állunk a közéleti kérdések többségéhez, mintha a mi igazságunk magától értetődő, vitathatatlan lenne és a közjó kibontakozásának az akadálya mások értetlenkedéséből fakadna.
Vannak olyan esetek, amikor az igazságunkért való kiállás joggal erőteljes és határozott. De az igen valószínűtlen, hogy minden egyes közös ügyünkben nálunk lenne a bölcsek köve. Amennyire szükséges időnként a harcias kiállás, ugyanannyira fontos a más vélemények meghallgatásának, mérlegelésének, sőt, ne adj’ isten az elfogadásának a képessége. S az ezekre való hajlam könnyebben fejleszthető kisebb, pár fős csoportokban, mint a nagy nyilvánosság előtt zajló viták során.
Van amikor a megoldás állami-önkormányzati szintről érkezik. De úgy is megoldódhatnak fontos társadalmi kérdések, hogy mi magunk, a közösség, az állam polgárai jutunk dűlőre egymással. Bizonyos ügyeket fönt könnyebb elintézni, míg másokat ésszerűbb lent megoldani, egymás között, hatalmi eszközök igénybevétele nélkül. És olyan is van, hogy a jó megoldás abból születik meg, hogy én gondolom újra a saját véleményemet, mások érvelésének a hatására. Hiszen akár az is lehetséges, hogy az én belső meggyőződésem átalakulása szolgálja a köz javát. Mint ahogy más esetekben az is előfordulhat, hogy az én gondolatmenetem hat másokra úgy, hogy ők változtatják meg a saját álláspontjukat, külső hatásra.
Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a közéleti megújuláshoz a gondolkodásunk irányának megváltoztatása igen sokat segíthet. A föntről-lefelé és a kívülről-befeĺé megközelítés erejének mérséklése és az „alulról fölfelé, belülről kifelé” elv gyakorlatba való átültetése gyógyító hatású fordulatot hozhat.
Hiszen ha csak egyetlen lehetséges kimenetet és megoldási módot tudunk elképzelni a közös ügyeink kezelésére, úgy igen szűkös, egyoldalú, egysíkú mozgástérbe zárjuk magunkat. Ám ha a meglévő, jól bejáratott, unalomig ismert módszereink mellé újabbakat, más jellegűeket is beengedünk és elsajátítunk, még az is lehetséges, hogy a jelen túlfeszült és terméketlen vitái idővel jó ízű és termékeny eszmecserékké szelídülnek. S maga a változás, ami a közös ügyeinket reményteli medrekbe terelheti, talán még egyénileg is hasznunkra válhat.
