1947 október végén Magyarországra látogat Jászi Oszkár. Az 1918-as őszirózsás forradalom egyik vezető alakja több mint egy negyedszázad óta nem járt az országban. A régi-új szabadkőműves társaság előtt mondja el utolsó beszédét idehaza, ebben a demokrácia és az erkölcsi értékek kapcsolatát helyezi előtérbe.
Jelképes ez az előadás. Jelképes az előadó személye miatt, de jelképes az elhangzásának körülményei miatt is. Jászi Oszkár az első magyar köztársaság egyik alapítóatyja volt, amely öt hónapot sem ért meg. Amikor pedig a szavai elhangoznak, a második köztársasági kísérlet is a végnapjait éli.
Őszintén megvallom, nehéz ebben az órában számot adnom érzéseimről. Huszonnyolc év után jöttem vissza Magyarországra, egy teljesen új országot találtam, sajnos legjobb barátaim közül számosan nincsenek meg, és a nagy reményekre jogosító magyar fiatalságot még csak kevéssé ismerem. Úgy érzem, hiba volna sérelmekről és szenvedésekről beszélni, újra életre hívni az emigráció keserves napjait.
Az én feladatom, azt hiszem, inkább abban áll, hogy a mai történelmi fejlődésnek ebben a zivataros árjában néhány gondolatot tisztázzak, amelyek talán sokak számára idegenek. Magam is tapasztaltam, hogy még intim barátaim körében is egy-egy megjegyzésem, felfogásom nem talált megértésre, hanem ellenkezőleg, bizonyos riadalmat idézett fel, úgyhogy szeretném inkább csak megjelölni azt a vonalat, amely előttem áll, és amelyben Magyarország és az emberiség jövőjét keresem.
Úgy vélem, hogy ez a mai helyzet sok tekintetben megdöbbentő, nemcsak itt, hanem az egész világban. Én évtizedeken át ostoroztam a régi soviniszta politikát és támadtam a habsburgi monarchia rozoga várát. Úgy érzem, a tisztesség parancsolja most azt a vallomást, hogy ami most történik a világon Hitler óta, de már Hitler előtt is a különböző nemzeti csoportok üldözése tekintetében, az minden múltbeli kegyetlenséget felülmúl. […]
Fel kell vetni a kérdést, hogy mi okozta a közéleti harcnak ezt a szörnyűséges eldurvulását és a militarista, nacionalista ellentéteknek ezt az orgiáját. És itt azt gondolom, hogy ezt a szörnyű erkölcsi züllést nem lehet egyszerűen Hitlerre való hivatkozással elintézni. Hitler maga is egy nemzetközi bomlásnak a terméke volt. Hogy ő ekkora dinamikát tudott belevinni barbár rendszerébe, az már egy nagy közéleti destrukciónak az eredménye volt. Egész civilizációnk pillérei meginogtak. Azok a pillérek, amelyek a múltban a békés, demokratikus élet előfeltételei voltak.
Melyek voltak ezek a pillérek? […]
Talán a görög stoa bölcseletét jelölném meg, mint ezeknek az eszméknek az első formulázását. A világ egységének és a szabad egyéniségnek hitvallása volt ez. Azután a természetjog rendszere következett, amely Európában a római jogászoktól kezdve a modern kor liberális és szociális áramlatáig állandóan mint egy szellemi és erkölcsi iránytű szerepelt. Ez a természetjog, amelyben az emberiség legfényesebb elméi hittek, azt jelentette, hogy van egy jog, amely magasabb, feltétlenebb és tiszteletreméltóbb, mint az államnak a joga. Ez a jog a becsületes és gondolkodó embereknek tudatában él, független a mindenkori adottságoktól, és mindenkor kell, hogy legyen egy olyan mérték, amellyel a tételes jogi és institúciós berendezéseket mérni kell. Maga a kereszténység voltaképpen ennek az antik szintézisnek továbbfolytatása, népszerűsítése volt, hatalmas művészi és érzelmi alapon.
Most ezt a rendszert, az erkölcsi parancsok, a kategorikus imperativusok rendszerét ledöntötték. Körülbelül a XIX. század második felétől fogva az emberek úgy érezték, hogy nincsen szükségük erkölcsi parancsokra, végleges értékekre. Elég nekik a mindenkori célszerűségre alapított politika.
Így jutott hatalomra egy nagy áramlat, amely megingatta azt a hitet, hogy vannak alapvető, változatlan értékek. […] Eszmék, erkölcsi felfogások mellékesek, ami döntő, az tisztára a gazdasági struktúra vagy ennek a gazdasági struktúrának átalakulása. Tápláld az emberi állatot, és minden probléma önmagától megoldódik. Azaz a jóllakott emberek önmaguktól fognak minden problémát megoldani. […]
A szellemi és erkölcsi faktorok relativizálása és lekicsinylése lett e korszaknak igazi levegője. Nincsenek többé alapvető, változatlan értékek, a fejlődést egyszerűen, mint anyagi változások függvényét magyarázzák. Én azt hiszem, hogy igenis vannak ilyen alapvető, változatlan értékek, amelyeket megvalósítani nem tudunk ugyan, de minden nemzedéknek az a feladata, hogy közelebb jusson ezekhez a végső értékekhez. […] A demokrácia továbbfejlesztése csak bizonyos erkölcsi meglátások alapján lehetséges. Ilyen mély meggyőződések és hitek nélkül a demokrácia élettelen, alaptalan formulának bizonyult. Csak az erkölcsi parancsok felújítása adhat életet a demokráciának. És melyek ezek az imperativusok? A demokrácia lényege az, amit Ady úgy fejezett ki, hogy „minden ember fenség”. Hogy nem az államért élünk, hanem az állam feladata az embert tovább vinni a végső emberi értékek útján. […]
Az előadás 1947. október 29-én hangzott el Budapesten, a szabadkőműves Martinovics Páholyban, közel ötszáz hallgató előtt. A szövege a világhálón több helyen is elérhető. Ezek közül a Beszélő egyik 1997-es száma attól különösen érdekes, hogy egy alapos tanulmány is kapcsolódik hozzá az elhangzásának körülményeiről. Az eredeti beszéd nyomtatásban először az 1988-as Újhold-évkönyvben jelent meg.
Jászi Oszkár 1875-ban született a Szatmár megyei Nagykárolyban. A XX. század elejétől folyamatosan jelennek meg közéleti-társadalmi írásai, idővel a hazai polgári radikalizmus meghatározó alakjává válik. 1918 őszén az őszirózsás forradalom egyik vezetője, de két és fél hónap után kilép a kormányból. 1919 tavaszán elhagyja az országot, néhány év múltán az Egyesült Államokban telepedik le és itt él 1957-ben bekövetkezett haláláig. (Az életrajzáról és a műveiről a Magyar Életrajzi Lexikonban található bővebb összefoglaló.)
(A hivatkozások 2021 októberében elérhetőek voltak.)
