Lezajlottak az országgyűlési választások. Valaki pezsgőt bontott a végén, valaki azóta sem alszik rendesen, szorong, mérgelődik, kesereg. Rengeteg romboló, személyeskedő, nem egyszer alpári megnyilvánulás kísérte az elmúlt heteket. Közösségünk megosztott állapota fölerősödött, a fölkorbácsolt kedélyek pedig nehezen nyugszanak meg.
Jó kérdés, hogy miért szít ilyen erős érzelmeket egy választás? De talán még jobb kérdés, hogy mit kezdjünk vele? Mi a mi felelősségünk és mi másoké, hol keressük a megoldást?
Miért?
Kezdjük az elején. Miért van ez így? Elvégre az ország sorsáról való döntés ésszerű irányokba is vihetne minket, de mégis az a visszatérő tapasztalat, hogy nagyon sok rossz, negatív érzelem szabadul ki belőlünk a kampányok során.
Három okot emelek most ide lehetséges magyarázatként.
Az első ok az önbecsapás. A kampányok természetszerűen szemfényvesztő jellegűek. Ígérnek mindent, tücsköt-bogarat-kiskutyát. Fekete-fehérré válik a világ: mi jók vagyunk, a többiek rosszak. A tét óriási, soha ekkora fontossága a döntésünknek nem volt. Sőt, nem is lesz. Ezek a mondatok egy cirkuszban is elhangozhatnának. Itt is, ott is az a szerepük, hogy a nézőket/választókat megdicsérje, fölemelje őket. Meg akarnak nyerni minket, és ezt úgy teszik, hogy fontosnak mondanak bennünket. Hisz mindenkinek jól esik azt hallani, hogy most én dönthetem el az ország sorsát. Jó megmártózni abban, hogy ennyire különleges, kivételes, nélkülözhetetlen vagyok. Az igaz, hogy fontos dologról van szó, ám a konkrét tennivalónk igen csekély. Mégis képesek vagyunk hetekig hergelni magunkat és a környezetünket, hogy egy negyedórás sétára és két perces ikszelgetésre fölkészüljünk. Ez az a szemfényvesztés, aminek újra és újra bedőlünk.
A másik ok egyéni természetű. Mindannyian emberből vagyunk, s mindenkinek más jelent kihívást az életben. A meg nem oldott dolgainkból fakadó feszültségek, könnyen találnak levezető teret egy indulatos kampányban. A rossz tulajdonságaink itt megszólítódhatnak: irigyelhetjük mások gazdagságát, becsmérelhetjük mások sikerét, haragosan szidhatunk bárkit, aki nem tetszik nekünk. Szabadjára engedhetjük a bennünk lévő „rosszat”, aki felé kiengedjük, úgyse hallja. Meglehet, hogy egyik-másik közéleti állításunkban tökéletesen igazunk van, ám a tónus, a mérték, ahogyan azt előadjuk vagy képviseljük, sokszor már e belső feszültségektől terhelten jelenik meg. Akkor isszuk meg ennek a felhevült állapotnak a levét, amikor a személyes környezetünkben találkozunk „politikai ellenféllel”. Lehet, hogy akaratlanul mondunk valamit túl erősen, s a másik ezt sértésnek éli meg, erre ő is erősebben válaszol, amire meg mi sértődhetünk meg. S az örvény innen már elvégzi a dolgát.
A harmadik ok egyfajta közösségi örökség. Rossz szokások, amelyek mélyen gyökereznek a történelmünkben, nem kis részben a XX. századból fakadóan. Olyan közösségi beállítódásokról, reflexekről van szó, aminek mi egyének a hordozói vagyunk ugyan, de nem föltétlenül a személyiségünkből fakadnak. Legfeljebb az a mód, ahogy megérint minket, és ahogy reagálunk rá, az egyéni. Minden olyan közös témánk, amely megoldatlan és a közös tudattalanban pihen, ilyen időkben találatot kaphat, s tovább fekélyesedhet. Ilyen lehet: Trianon, a Holokauszt, a szovjet megszállás, a diktatúra és még sok minden más.
Mit tehetünk?
Fontos tudnunk, hogy nem minden a mi hibánk. A politikai kampányok szervezői tisztában vannak ezekkel a hatásokkal, érzékenységekkel, torz reflexekkel. Használják is őket, ami tőlük kitelik. Hogy ők lehetnének másmilyenek? Igen, lehetnének. De ők ebből élnek, ezért fizetik őket. Akik a választáson indulnak, azoknak tényleg erről szól az életük. Nekik tényleg elképesztően fontos döntés ez.
De akármennyit foglalkozhatnánk velük, alig jutnánk előrébb.
Amit tehetünk az nem más, minthogy a mi részünket, a saját felelősségünket fölmérjük a fönti pontokban. Mert meglehet egyik se teljesen a mi hibánk, de mindegyikben akad olyan jókora rész, ami fölött mi döntünk, ami a mi felelősségünk.
A legfontosabb dolog tehát az önvizsgálat. Nem a másik „oldal” igazságtalanságainak a fölemlegetése, nem a másik érvelésének a logikátlanságán való rugózás, hanem a saját esendőségeink, rossz beidegződéseink fölülvizsgálata. Ez persze nem könnyű. De megláthatjuk a saját „gyengeségeinket”, fölismerhetjük és elismerhetjük őket. Ha ez megtesszük, máris egy kis levegőhöz jutunk. Ez a kulcsa mindennek.
Mert itt van az a mozgástér, ami miénk, amit senki el nem vehet tőlünk. Ami a mi felelősségünk és nem másé. Érdemes föltenni a kérdést, mennyiben valós az a kép, ami a fejünkben él a közéleti dolgaink kapcsán? Mennyire a vágyaink, indulataink mentén szólítódunk meg a politikai viták során? Mennyire hagyjuk, hogy hasson ránk a szemfényvesztés? Elvégezzük-e azt a munkát két választás között, ami segítené a közösségünk jobb közérzetét? Ismerjük-e, tiszteletben tarjuk-e mások érzékenységét, családtörténetét, vagy csak a magunk történelmi terheit hangoztatjuk állandóan?
Mindehhez persze alázat kell. Lemondani az ál-nagyság öntudatáról, arról, hogy mi mindent jobban tudunk. Kiszállni a terméketlen vitákból, és új utakat keresni a közéleti alkotómunkához. Ha jobb minőségű közéletet szeretnénk, kezdjünk el magunkon javítani. Ha javítunk önmagunkon, már eggyel több egészségesebb lelkületű polgár van az országban. Ettől persze nem lesz rögtön kristálytiszta jellemű minden politikai párt, de a kampányok torzító hatása már kevéssé hat ránk, s kevésbé is továbbítódik általunk.
Ez is egy választás. Egy mindennapi választás, ami szintén a jövőről, s a közösségünk sorsáról szól. És ez a döntés, saját „hatáskörben” meghozható.
Van lehetőségünk, van választásunk!
